"34 év házasság után is folyamatosan új csodákat fedezünk fel egymásban" - interjú Lackfi Jánossal.
Új könyved, A magam szakálla alcíme, műfajmeghatározása az "emlékezős novellák". Mit jelent neked az emlékezés?
Minden emlékezés valójában egy újraalkotás. A pszichológusok szerint az ember képtelen kétszer ugyanolyan részletességgel visszaidézni egy eseményt. Az ismételt felidézés során a történet folyamatosan formálódik, csiszolódik, mígnem végül valami teljesen más, új valóság születik belőle. Ha valaki a mesés Háry János vagy Münchhausen báró szerepébe lép, könnyen leleplezhetik, és cégéres hazudozónak kiálthatják ki, hiszen a szavai nem felelnek meg a valóság standardjainknak. Ezzel szemben a hétköznapi mesélő, a "mezítlábas" emlékező, azért alakítja történeteit, mert vágyik arra, hogy hatással legyen a hallgatóságára. Ő színeket emel ki, részleteket változtat meg, bizonyos elemeket tömörít vagy éppen felnagyít, a drámai hatás érdekében. Egy jól megformált történet olyan erővel bír, hogy szinte lehetetlenség visszaadni a valódi élményt. Gondoljunk csak bele, hány szín, íz, illat, érzés és tapintás fonódik össze életünk legmeghatározóbb pillanataival! Hogyan tudnánk ezeket átadni, ha nem fűszereznénk meg a mesét a festői részletekkel? Az emlékező tehát kis mértékben "hazudik", hogy közelebb kerüljön ahhoz a mélyebb igazsághoz, amit egy-egy személyes történet magában hordoz.
A valóság szövevényes hálója rendkívül gazdag, és remélem, hogy a dokumentarista elemek éles határvonalat képeznek azoktól a részeketől, ahol szabadjára engedem a fantáziám szárnyait, hadd száguldozzanak kedvükre. Annyi csodás és szokatlan esemény színesítette az életünket, hogy csak arra kellett figyelnem, hogy mesélőként a nyeregben maradjak a meredek lejtőkön, és hihetővé tegyem azt, ami sok esetben valóban felülmúlta a képzelet határait. Messziről jött ember mindig mondhat bármit. Ha Kenyáról vagy az Antarktiszról beszélnék, vajon hány olvasó képesne ellenőrizni, mennyi a valóság és mennyi a mesélő fantáziája? Mi viszont itt éltünk, a mai és közelmúltbeli Magyarországon, ezért az egzotikum nem a környezet adja, hanem az élet színes, vibráló és forgatagban gazdag természeténél rejlik.
Ott érnek minket az első benyomások. Érzékeink, agyunk olyan szűzek a kezdet kezdetén, mintha az imént megteremtett Ádám venné szemügyre ámulva a nem sokkal korábban alkotott világot. Ezeknek a benyomásoknak a frissességével nem érhet fel semmi, ami későbbi életünkben esik meg velünk.
Sosem felejtem kiskorom felfordított kőlapjait, melyek alól csak úgy rajzottak az ászkák. Az első feltúrt hangyabolyt, amelyből tojásaikat menekítve iszkoltak a hatlábúak.
Az első igazi élményem, amikor felmásztam egy vadmeggyfára, és a világ fentről tárult elém. Vagy amikor kikukkantottam nagyapám padlásának ablakán, és a magasból figyelhettem a szomszédok és az utcán sétálók feje búbját, mintha egy titkos megfigyelő lennék. Emlékszem a napfényben fürdő kerti paradicsomra, ahogy izzó golyóbisát simogattam a tenyeremben. Az előszobaszekrényben nevelgetett sünink foga alatt hergő, kapálózó cserebogarak zaja, ami mindig izgalommal töltött el. Ekkor kezdjük felfedezni a világ működését. Ekkor tapasztaljuk meg az első örömök, fájdalmak, szégyenek és bántások sokszínűségét. Itt találkozunk az önzetlenség és a gondoskodás, valamint a hazugság árnyalataival. Ezekben a pillanatokban gyógyulnak leglassabban a sebek, amelyek mélyen belénk ivódtak.
Huh, erről egyértelműen érdemes lenne megkérdezni a gyerekeimet. Gyakran szoktam faggatni őket, hiszen ha eddig nem sikerült olyan jól csinálnom valamit, mindig van lehetőségem újra próbálkozni. Például a tízéves Julcsi lányom nemrég azt mondta, hogy nem örül neki, ha túl sok komoly dolgot is elviccelek. Úgyhogy most ezen igyekszem finomítani. A kicsik általában szeretik a humort, de fontos, hogy megtaláljam azokat a pillanatokat, amikor a viccelődés inkább fárasztó vagy zavaró számukra. Míg még nem hűlt ki a lelkem, próbálok fejlődni, mert tudom, hogy az idő múlásával könnyen elkezdhet az ember megkövülni, és ez elkerülhetetlenül jön. Figyelemzavarom miatt gyakran csak felszínesen vagyok jelen még a legfontosabb kapcsolataimban is, és ezen is szeretnék javítani.
Egyik lányom mondta mostanában, hogy nem ismer embert, aki annyi mindenben tudott volna változni az évek során, mint én.
Tagadhatatlanul jó érzés volt, és mélyen megérintett. Úgy érzem, hogy alapvetően egy gyengéd, odaadó és gondoskodó apa és nagyapa szeretnék lenni. Az évek során folyamatosan tanulom, hogy nem szükséges mindig a szerepem túlteljesítése; elég, ha egyszerűen önmagam vagyok. Nem minden pillanatnak kell különlegesnek vagy izgalmasnak lennie; a gyerekekkel való kapcsolatban a találékonyság is fontos, de az igazi érték a szeretetteljes és elkötelezett jelenlét, amely semmi mással nem helyettesíthető.
Évtizedek óta hűséges párok tapasztalatait kutatva egyértelműen kirajzolódik egy közös téma: meg kell tanulnunk együtt élni a megoldhatatlannak tűnő problémákkal. A mai világban sokan a gyors megoldásokra és frappáns trükkökre összpontosítanak. Amikor pedig ezek nem válnak be, hajlamosak vagyunk elengedni a másikat, mintha csak egy elavult tárgy lenne. Pedig a tartós párkapcsolat nem azonnali örömöket, hanem lassú, kitartó befektetést igényel. Sokan, miután elvesztik a türelmüket, idő előtt feladják a harcot. Ezt sajnálom, mert számunkra a legmélyebb és legmeghatározóbb élmények mindig a krízisek leküzdése után következtek be. Az együtt legyőzött nehézségek mögött valójában hatalmas ajándékok rejlenek: egy korábban elképzelhetetlen szintű egység és átlényegülés. Elképzelhetetlen, hogy harmincnégy év házasság után is nap mint nap új dolgokat fedezünk fel egymásról, olyan titkokat, amelyekre korábban nem is gondoltunk, pedig számtalan órát beszélgettünk már együtt! Ehhez elengedhetetlen, hogy ne a bennem kialakult kép alapján ítéljem meg a páromat, hanem teret adjak a meglepetéseknek. Egy hosszú kapcsolat valódi gazdagsága akkor bontakozik ki, ha nem beletörődöm a dolgok menetében, hanem folyamatosan igyekszem friss maradni és új élményeket keresni.
Amiről a legnehezebb volt írni, az egyben a legkönnyebb és talán a legfontosabb is. Ez a téma az apa-sebem, amely mögött ott áll az odaadó, gondoskodó és szerető apukám. Mégis, valahogy sosem tudta igazán kifejezni, amit érez, és sokszor akadt nehézsége abban, hogy megfogalmazza, mi az, amire büszke lehetne velem kapcsolatban. Pedig éppen erre lett volna szükségem. Amikor végre sikerült mindezt prózába öntenem, olyan érzés volt, mint amikor egy búvár mélyre merül: a sejtjeim majd’ szétrobbanak a feszültségtől. Mégis, felszabadító és örömteli élmény volt, hogy megörökíthettem a megbékélés néhány állomását. Külön öröm, hogy az írásaim sokakban felszabadítanak hasonló gátakat, és segíthetnek régi sebek gyógyulásában. Néhány írás, például azok, ahol válogatott kudarcaimról, a bennem néha felbukkanó vadállatról, vagy a barátaim rovására elkövetett csínytevéseimről beszélek, különösen nehezen születtek meg. Ezekhez muszáj volt tükörbe néznem, és bátorságot merítenem ahhoz, hogy megmutassam önmagam kevésbé vállalható arcait is.
Valóban sikerült túlélnem Petőfit, és Segesváron sem értem el a végzetemet, sőt József Attilát is átvészeltem, és nem a sínek között találtam meg a sorsomat.
Bár egy kedves kollégám megjegyezte, hogy kislánya szerint már legalább százéves vagyok, és hogy réges-régen csatát vesztettem, ami valószínűleg a "fi"-ra végződő nevemnek és a tankönyvbe való bekerülésemnek tudható be.
Hát igen, a "nyugdíjas író-költő" elég furán hangzik, és már csak tizenegy év választ el ettől a korszakhatártól... Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy ténylegesen is nyugdíjba vonuljak. Annyi a tervem, ötletem, elképzelésem, hogy száz évre is sok. Ráadásul a napok cunamiként sodorják felém a megírnivalók tömkelegét. Természetesen megrendítő érzés, hogy Petőfi életkorát már kétszer is megéltem, és szépen elhúztam Tóth Árpád, Kosztolányi meg Karinthy, s idén Juhász Gyula mellett is, s ha minden jól megy, lassan Babits papát is beérem. Egyik felemben kamaszos energiák ugrabugrálnak még mindig, lobog a csikó-tűz, és egy idétlen szójátékra úgy vetődöm, mint kutya az agyonrágcsált gumicsirkéjére. A másik felem viszont nagyon jól ismeri a napok, percek értékét, igyekszik beosztóan élni, kialudni magát, gondot viselni a testére, lelkére. Ezek ketten összevesznek olykor, de lassan kezdik megtalálni az ideális munkamegosztás ritmusát, mikor van szükségem az ifjabbra, mikor az idősebbre...
Belekezdtem hosszabb lelki folyamatokba, ezek segítenek higgasztani a bennem buzgó aránytalanul nagy lelkesedést. Vannak komoly személyes, napi imavállalásaim, plusz egy baráti csapattal folyamatosan olvassuk a Bibliát, elejétől végéig. Két tervet is megvalósítok párhuzamosan egy Mijo Barada nevű, elképesztő horvát lelki író útmutatásai nyomán. Átimádkozom saját életidőmet hónapról hónapra, és így sok-sok sebem gyógyulhat. Valamint ugyanilyen kitartó izzással végigveszem imában mindkét oldali felmenőim sok-sok nemzedékét, hogy a generációról generációra átadódó átkokat szétrobbanthassa Isten ereje, és az áldások szabadon áramolhassanak. Az ilyen gigászi vállalások, melyeknek ugyanakkor van egy konkrét, mindennapokra lebontott ütemezése is, nagy nyugalmat adnak, összekapcsolnak életem tágasabb összefüggéseivel. Vagyis igyekszem egyre inkább nem a pillanatnyi szeszélyeim és felszíni érzéseim szerint létezni, hanem mélyülni, tágasabb dimenziókban elhelyezni magamat. Arra törekszem amúgy is, hogy ügyesebben beosszam az időmet, mint korábban. Szívrohamom óta nagyjából sikerül tartani a napi tízezer lépést (ez tavaly 3000 megtett kilométerre rúgott), a napi kapcsolat a természettel szintén hatalmas átformáló erő. Észszerűbben táplálkozom, ha már kicsit kevésbé szigorúan is, mint korábban, mindamellett soványan eszem, sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok. Érdekes módon ezek a vállalások nem csökkentik kreatív energiáimat, inkább megsokszorozzák. Élvezem a munkámat, nagy kedvvel csinálom. Kevesebb a fellépésem, de így is rengeteg izgalmat tartogatnak, és igazán változatosak.
A játékos, felfrissítő örömökről nem kell lemondanunk attól, hogy igyekszünk mélyíteni az életünket. Ugyanakkor nem kockás papíron megrajzolt, tudatos érlelődés az enyém, nagyon is zegzugos utat jártam be. A legfőbb gyógyító, maga az élő Isten viszont ott volt velem, és pontosan tudta, mit csinál. Féltő aggodalommal járta velem végig a legvadabb és legfeleslegesebb zsákutcákat is, ajándékozott meg rengeteg pazar úti élménnyel, vezetett egyre közelebb szeretteimhez, mutatott egyre több mélységet a hitben, a létezés végtelen tereiben. Amikor meztelenül, szemtől szemben állsz a legfőbb Szeretettel, mely téged örömmel megteremtett, amely neked elképzelhetetlen jövőt álmodott, ott lehullanak a gőg, a gyanakvás, az emberi önérzet leplei. Ez az élmény alapjaiban megrendíti lényedet. Ez tesz szabaddá, nem az elméleti érvelések, nem a tudományos eszmefuttatások, nem a puszta hagyományhoz való ragaszkodás. Mindezek nemes és jó dolgok lehetnek, de kívánom mindenkinek azt a sistergő, mindent felülíró tapasztalatot, mikor Isten "rendezői kommentárban" elbeszéli nekünk, hogy mi miért történt az eddig megtett pályánkon, és hol volt, mit tett mindeközben Ő, akinek az életünket köszönhetjük. (Borítókép: Szepesvári Petra / Helikon Kiadó)
