A nap, amikor a New York-i Szabadság-szobor vízbe ugrált, és egy különleges esküvőt tartott. Az esemény mindenkit meglepett, hiszen senki sem gondolta, hogy a híres szobor egy nap ilyen váratlan kalandba bonyolódik. A város lakói izgatottan gyűltek össze

Aznap reggel a Hudson-parton minden egyes perc másképp telt, mintha az időt valaki megállította volna. Három halott sirály feküdt a földön, mintha egy titkos rituálé részei lettek volna, szabályos félkörben. Az egyik sirály csőrében egy repülőjegy pihent: New York - Párizs, mint egy elfeledett álom. A Szabadság-szobor hirtelen tüsszentett, majd megvakarta a jobb szemöldökét, mintha csak a világ különös játékában próbálta volna megérteni az eseményeket. Csak egy kislány volt, aki látta ezt a furcsa jelenetet; amikor elmesélte a szüleinek, hitetlenkedve néztek rá. Azóta a kislány minden nap rajzolt, újra és újra megörökítve a tüsszentő, vakaródzó Szabadság-szobrot, mintha csak a valóságot próbálta volna megragadni. A hét végén az édesanyja barátnőjétől kérdezte, van-e a közelben jó gyerekpszichológus, mert úgy érezte, hogy valami különös dolog történt, ami túlmutatott a hétköznapi valóságon.

A Szabadság-szobor izgatottan várta, hogy végre egyedül maradhasson, megszabadulva a turisták áradatától. A távolból harangszó hallatszott, jelezve, hogy már két órával múlt éjfél. Letette fáklyáját, megmozgatta elgémberedett ujjait, majd ruhájának redői közül előhúzott egy okostelefont. A térerő ebben a magasságban kiváló volt, így gyorsan bejelentkezett az Instagramra, és elkezdett böngészni. Az Eiffel-torony képei bukkantak fel a kijelzőn. Párizs ikonikus szimbóluma gyönyörűen és karcsúan állt a fotókon, méltóságteljesen magasodva a város felett. Az éjszakai felvételeken még lenyűgözőbbnek tűnt, a díszkivilágítás ünnepi ruhába öltöztette. A Szabadság-szobor egy sóhajtásra emlékeztető hangot hallatott. Alig észlelhető volt, de ha valaki ott lett volna, talán érzéki csalódásnak hitte volna ezt a titokzatos pillanatot. A telefon és a földre tett fáklya azonban gyanút kelthetett volna a legszkeptikusabb turistában is. Mindenesetre abban a különös pillanatban, amikor mindez zajlott, senki nem tartózkodott a hatalmas női alak közelében, ami éjjel sem mindennapi jelenség.

A Szabadság-szobor hosszú perceken át meredten nézte az Eiffel-torony fényképeit, miközben szívében egyre nőtt az izgalom. Végre elhatározta, hogy ír neki egy üzenetet. Hónapok óta érlelődött benne ez a gondolat, de a bátorság mindig elkerülte. Hiszen ő mégiscsak egy törékeny nő, még ha hatalmas bronzformában is öltöztették, és a hölgyeknek nem illik kezdeményezni. Már éppen az Elküld gombot akarta megnyomni, amikor egy hang zavarta meg a csendet. Egy piros sapkás nő állt a talapzata lábánál. Olyan kicsinek tűnt odafentről, hogy alig vette észre, de szerencsére a neon színű kabátja olyan élénken ragyogott, hogy még az öregedő szemű Szabadság-szobor is azonnal észlelte. A nő mosolygott, mintha tudta volna, hogy éppen egy fontos pillanat tanúja. A Szabadság-szobor szíve megdobbant; talán ez a kis találkozás új kezdetet jelenthetett.

Szerelmes vagy?, kérdezte a nő. A szobor először azt hitte, nem hozzá szól, de amikor harmadjára is ugyanazt ordibálta felé, megértette, hogy vele szeretne beszélgetni. Ezt meg honnan tudod?, kérdezett vissza a szobor, mire a nő elmagyarázta, hogy amikor szerelmes, szintén így bámul maga elé. És ki az?, faggatózott tovább nő, mire a Szabadság-szobor lehajolt hozzá és megmutatta neki az Instán lévő fotókat az Eiffel-toronyról. Őt ismerem, bökte ki a nő, a múltkor a társkereső appban böngésztem, és ott láttam. Nem hazudok, ott volt a Tinderen. Regisztrálj, aztán keresd meg és csak egyszerűen húzd jobbra. Ha akarod, segítek!, mosolygott.

A Szabadság-szobor egy pillanatra megállt, majd nyújtotta a telefonját a nő felé, aki sebesen regisztrálta őt a Tinderre. "Most már böngészhetsz," mondta a piros sapkás asszony, ahogy visszaadta a telefont. Mielőtt a szobor ismét kiegyenesedett volna, megkérdezte tőle, ki ő, és mit keres itt hajnalban, ráadásul egyedül. Az édesanya elmesélte, hogy a kislánya azt állította, látta, amint a Szabadság-szobor ásítva vakarózik. "Nem hittem neki," mondta. "Ezért jöttem ki, hogy megnézzelek. Valójában már egy hete mindennap ide sétálok, de eddig semmit sem láttam, egészen máig." A szobor halkan súgta a nő fülébe: "Erről senkinek nem beszélhetsz." Ezután visszavette eredeti, büszke pózát. Amint az anya eltűnt a látóhatárról, a Szabadság-szobor újra előhalászta a telefonját, és megnyitotta a randiapplikációt. Keresgélni kezdett, rátalált az Eiffel-toronyra, és jobbra húzta. Aznap éjjel az izgalomtól nem tudott aludni.

Három napon keresztül csupán bámulta a telefonja képernyőjén az Eiffel-torony képét, és óránként megnyitotta a randiappot. A kijelző mindig ugyanazt a monoton üzenetet tárta elé: nem történt jobbra húzás. A harmadik éjjel azonban végül ő döntött: balra húzott. Talán a büszkesége, talán a fájdalmának súlya, de lehet, hogy mindkét érzés együttes ereje terelte erre az útra.

Amikor a New York-i égbolton viharos felhők gyülekeztek, és egyre inkább sötétedett, a város vibráló élete is megfagyott egy pillanatra. Villámok csattantak a padokon, főleg ott, ahol a szerelmesek kézen fogva ültek, álmaikban merengve. A Szabadság-szobor hirtelen úgy döntött, hogy többé nem rejtegeti magát az emberek elől. Leszállt a talapzatáról, és elindult a Hudson folyó felé, mintha egy régóta dédelgetett álom felé tartana. A turisták rémülten sikoltottak, míg a bátrabbak mobiljaikkal próbálták megörökíteni azt a csodát, ahogy a Szabadság-szobor életre kelt. Szívében egy lángoló vágy égett: nem tudott megnyugodni, és bár sértődötten elfordult az Eiffel-torony irányába, valójában arra vágyott, hogy egyesüljenek. Párizsban élni, reggelente ropogós croissant-t majszolni a Champs-Élysées egyik elegáns kávézójában – ez volt az igazi álma. Az életre kelt szobor szemei a távolba meredtek, miközben a szél sejteket sodort a hajába, a vágy és a remény között ingadozva.

Amikor a szobor végre megérkezett a folyó partjára, én, az avatatlan mesélő, épp egy friss bagettel a kezemben léptem ki a pékség melegéből. A város zaja körülölelt, az emberek sürögtek-forogtak, míg a Szabadság-szobor hirtelen térdre ereszkedett a Hudson vízén. A víz mintha életre kelt volna, hatalmas hullámok csaptak fel, mindent elragadva az útjukból. Szerencsémre, az utolsó pillanatban sikerült felugranom a szobor vállára, így elkerültem a sorsom, amit a tomboló áradat ígért. Hogyan jutottam oda? Ne kérdezzék, magam is csak csodálkoztam. De ahogy közel kerültem a szobor szájához, hallottam, hogy halk imába kezdett: vágyott arra, hogy vízen járhasson, hogy átszelhesse az Atlanti-óceánt, hogy elérje rég áhított szerelmét. Az ima végeztével, mint egy óriási kacsacsőr, kikászálódott a folyóból, és az óceán felé indult. Meg tudtam kapaszkodni a koronájában, így így utaztam. Nem állítom, hogy ne lettem volna szédült a kilencven méteres magasságban, de ez még mindig jobb volt, mintha a szobor térde leereszkedett volna, és egy hatalmas hullám elsodor. Ráadásul mindig is érdekelt a vízen járás, még ha csak így, a Szabadság-szobor koronájából nézve is. Korábban már sokat írtam róla, de sosem mertem kipróbálni, főleg miután Jézus tavaly megbuktatott a vízen járás tanfolyamán, amikor is a szabályokkal szembemenve, koszos lábbal akartam belépni a medencébe.

A Szabadság-szobor pillanatok alatt elérte az óceán partját. Hangosan mormolta a Miatyánkot, mielőtt a vízre lépett volna. Biztos volt benne, hogy képes lesz a vízen sétálva eljutni Európa partjaira. Hajóbérlésre nem volt se ideje, se pénze, így ez tűnt számára az egyetlen járható útnak. Már emelte a lábát, amikor megszólalt a randiappja. Megnyitotta, és látta, hogy az Eiffel-torony balra húzta őt. Egy privát üzenetben pedig azt írta: „Egy ilyen hatalmas nő akkor sem kellene, ha örökre egyedül maradnék.” A koronájában ülve éreztem, ahogy a Szabadság-szobor remegni kezd. Erősen kapaszkodtam, hogy le ne zuhanjak. Nyilvánvaló volt, hogy dühös, benne forrt a bosszúvágy. Most már még inkább át akart kelni az óceánon, méghozzá gyorsan és száraz lábbal. Imájába most már azt is belefoglalta, hogy dőljön le az Eiffel-torony, mire ő Párizsba ér, hogy neki már csak össze kelljen sepregetnie a roncsokat. Szemet szemért, így gondolta. Ha az ő szíve összetört, az Eiffel-torony sem ússza meg sértetlenül.

Rálépett a vízre, az első métereket olyan tökéletesen tette meg, mintha maga is Jézus tavalyi tanfolyamán végzett volna. Büszkén kihúzta magát és haladt előre. Aztán lassan süllyedni kezdett. Sikerült kiúsznom a koronájából, sőt a mobilját is megmentettem. Miután visszaúsztam New-Yorkba, írtam egy üzenetet a Szabadság-szobor mobiljáról, az ő nevében az Eiffel-toronynak. Ez állt benne: holnap házasodom Michelangelo Dávidjával, de te nem vagy meghívva!