A World Press Photo idei kiadása olyan erőteljes és megrázó, hogy szinte lehetetlen elvonatkoztatni tőle.

Az igazság felfedéséhez elengedhetetlenek a szemtanúk. Ebből a szempontból kiemelkedő szerepet játszik a World Press Photo pályázat, amely lehetőséget teremt arra, hogy a világ távoli sarkaiban zajló események is reflektorfénybe kerüljenek, még akkor is, ha azok gyakran eltérnek a mainstream hírek tematizálásától. A pályázat nem csupán a fotográfusok tehetségét hivatott bemutatni, hanem a nyilvánosság tudatosságának növelésében és a sajtószabadság védelmében is kulcsszerepet játszik. A World Press Photo Foundation globális platformként működik, összekapcsolva a sajtó- és dokumentarista fotósokat a világ közönségével, megbízható történetek közvetítésén keresztül. 2025-ben, amikor a kép- és videómanipulálás már-már mindennapossá vált, ez a hiteles narratíva felbecsülhetetlen értéket képvisel.

A World Press Photo-t 1955-ben egy holland fotósokból álló csoport alapította, akik azzal a céllal hozták létre a pályázatot, hogy bemutassák munkáikat a nemzetközi közönségnek. Azóta ez a verseny a világ egyik legelismertebb fotós megmérettetésévé vált. Az alapítvány, amely a versenyt szervezi, ma is egy kreatív, független nonprofit szervezet, székhelye Amszterdamban található. Tevékenysége révén milliók számára tárja fel olyan emberi sorsok valóságát, amelyek jóval túlmutatnak a puszta hírek keretein.

Mint minden évben, ezúttal is a világ pillanatnyi állását mutatja be a nyertes képekből rendezett, a Biodómban látható kiállítás szeptember 26. és november 9. között.

A bemutatott fényképek a mai világunkat leginkább meghatározó kihívásokat tükrözik: háborús konfliktusok, politikai feszültségek, gazdasági válságok, a klímaváltozás hatásai, migrációs folyamatok, valamint személyes családi történetek és az élővilág – bár az utóbbi sajnos elég kis mértékben van jelen.

A World Press Photo Foundation 2021-ben jelentős változásokra szánta el magát annak érdekében, hogy a globális szintű reprezentációt javítsa és a földrajzi egyensúlyt erősítse. Ennek részeként regionális stratégiát vezetett be, amely gyökeresen átalakította az éves pályázat és a bírálati folyamat korábbi struktúráját. A pályázat során a korábbi kategóriák eltűntek, és a díjazott munkák hat különböző világrégióra lettek lebontva: Afrika, Ázsia, Európa, Észak- és Közép-Amerika, Dél-Amerika, valamint Délkelet-Ázsia és Óceánia.

A pályázatokat immár ötödik éve abban a régióban értékelik és jutalmazzák, ahol a fényképek és történetek születtek, nem pedig a fotósok származása alapján. Minden egyes régiónak három fő kategóriája van: egyedi fényképek, képriportok és hosszú távú projektek. Ezek a kategóriák olyan pályázatokat várnak, amelyek híreseményeket, eseményeket és azok következményeit, továbbá társadalmi, politikai és környezeti problémákat vagy megoldásokat dokumentálnak.

A törekvés egyértelmű: a klasszikus hírfotó háttérbe szorul, a dokumentarista anyagok kerülnek fókuszba, hiszen külön díjazzák a hosszú távú, akár éveken át készülő munkákat. Ez a trend a felgyorsuló hírfogyasztás és vizuális tartalomdömpingben igencsak pozitív fejlemény, mindazonáltal sokaknak - így például nekem is - fájóan hiányzik több, korábbi kategória jelenléte. Nincs többé külön természet, portré vagy éppen sportfotó, noha ezek a műfajok is szerves részei a sajtónak, ahogy az életünknek is. Ami marad, az az emberi szenvedés és végeláthatatlan küzdés - nyilvánvalóan megfontolt, edukációs szándékkal -, az ember pedig úgy érzi a képeket végignézve, hogy bár feljöhetne a felszínre egy kis levegőért.

Idén a pályázatra összesen 3778 fotográfus jelentkezett 141 különböző országból, akik 59 320 lenyűgöző fényképet küldtek be. A zsűri végül 31 ország 42 tehetséges alkotóját díjazta. Miközben a médiában számos fotó és videó érkezik Gázáról, Ukrajnáról, Kenyáról, Eritreáról, Grúziáról, Haitiről, Afganisztánról, Mexikóról, Mianmarról és Salvadorról, ezek a művészi igényességgel készült alkotások együttesen megrendítő hatással bírnak, és mélyen megérintenek.

Még az elvileg pozitív képek mögött is az igazságtalanság, nyomor vagy éppen erőszak bújik meg. Mosab Abushama Az élet nem áll meg című fotóján egy pisztolyt tartó vőlegény fotója készül Szudánban, ahol szokás, hogy lövésekkel köszöntsék az ifjú párt. A kép egyszerre jelképezi a házasságkötés örömét és a háború hétköznapjait. Aztán vannak olyan sorozatok, amelyeknek például ez a címe: Egy hely a meghalásra, ahol végstádiumú betegek töltik utolsó óráikat. Vagy éppen Santiago Mesa sorozata, amelyben egy kolumbiai nomád őslakos népet látunk, akik folyamatosan diszkriminációval és kiközösítéssel szembesülnek, miközben a helyi félkatonai erők elől menekülnek.

Női próbababák fejét zacskók borítják: Kiana Hayeri sorozata az afgán nők szelíd, de határozott ellenállását tárja elénk, akiknek az iszlám fundamentalista tálib kormány megakadályozza, hogy a tanulmányaik során tovább lépjenek az általános iskolánál, vagy hogy szabadon találkozhassanak egymással. Musuk Nolte felvételén egy férfi áll a kiszáradt Amazonas medrében, ahol a vízszint rekordszintre csökkent az éghajlatváltozás következtében fellépő súlyos aszály miatt. John Moore képe a hideg esőben melegedő kínai menekülteket ábrázolja, akik átlépték az amerikai-mexikói határt, míg Jae C. Hong fotója a koreai örökbefogadási csalásra hívja fel a figyelmet, amely már az ötvenes évektől fogva tart. Ezen kívül látványos sorozatokkal találkozhatunk a haiti krízisről, a mianmari katonai puccs következményeiről, valamint Szíria elhúzódó polgárháborújáról is.

Az idei évben, Samar Abu Elouf felvételén egy kilencéves palesztin fiú, Mahmoud Ajjour látható, aki mindkét kezét elveszítette. A tragikus esemény tavaly márciusban történt, amikor az izraeli hadsereg Gázavárosra támadt. Mahmoud a családja menekülése közben hátrafordult, hogy figyelmeztesse őket, ekkor egy robbanás következtében súlyosan megsérült: az egyik karját teljesen amputálták, míg a másik megcsonkult. A felvételen nem csupán a kisfiú fizikai állapota, hanem a tekintete is megrázó; olyan mélységekbe néz, amelyek mögött egy kilencéves gyerek fájdalmának és szenvedésének súlya áll, mintha már egy háborús veterán tapasztalataival rendelkezne. Egy másik képen Anhelina, egy hatéves ukrán kislány fekszik hanyatt egy ágyon. Arca halottas, de nem betegség, csupán a trauma tükröződik rajta. Florian Bachmeier képe szívszorítóan erőteljes, mert érezzük, hogy ezek a gyermekek, akiknek az ártatlansága összetört, sosem fogják visszanyerni azt a világot, amelyben élniük kellene. Az erőszak és a szenvedés árnyéka mindörökre velük marad.

2022-ben Amber Bracken által készített fénykép elnyerte az év fotója címet, és a kanadai őslakos gyermekeket érintő bentlakásos iskolák sötét múltját tárja a közönség elé. A 19. századtól kezdődően a nyugati gyarmatosítók az őslakos közösségek asszimilációjának érdekében bentlakásos iskolákat hoztak létre, ahol brutálisan eltávolították a gyermekeket családjaik és közösségeik öleléséből. Ezek az intézmények szörnyűséges körülmények között működtek, ahol a tanulók érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazás áldozatai lettek. A 2023-as fődíjat Jevgenyij Maloletka nyerte, akinek felkavaró képe egy sérült terhes nőt, Iryna Kalininát ábrázolja, amint egy hordágyon menekítik ki a Mariupolban található kórházból, amely orosz légi csapást szenvedett el. Kalinina gyermeke, akit a "Miron" névvel illettek – a béke szava után – halva született, és fél órával később az anya is életét vesztette. Az előző évben egy halott kisgyermeket dajkáló palesztin nő képe nyerte el a nemzetközi sajtófotóverseny fődíját. E gyászos és veszteséget tükröző fénykép Mohammed Szálem munkája, amely a Gázai övezet déli részén lévő kórházban készült.

A dokumentarista fotó és a szabad sajtó egyébként sincs jó helyzetben: 2024-ben legalább 103 újságírót öltek meg világszerte, ezzel ez a leghalálosabb év volt azóta, hogy az Újságírók Védelméért Bizottság (CPJ) több mint három évtizeddel ezelőtt elkezdte nyomon követni az újságírás halálos áldozatainak számát.

Az idei World Press Photo pedig talán éppen ezért még keményebb, mint korábban. A képek nem pusztán dokumentálják világunk állapotát, hanem kérdéseket szegeznek nekünk és mélyen megráznak. Látjuk a pusztítást, ám mégsem a nyers erőszak okozza a legnagyobb hatást, hanem az, ami utána történik. A csendes traumák, a szemekbe zárt fájdalom. Egy-egy testtartás, elkapott tekintet, megtört sóhaj, amit szinte hallani lehet.