Ami valóban figyelemre méltó, az az, hogy a közönség a saját belső előítéleteit tárja fel.
A történet középpontjában két befolyásos házas ember áll: egy nő és egy férfi, akik között korábban egy bonyolult kapcsolat bontakozott ki. Néhány hónappal a szakításuk után, a sors különös fintoraként, véletlenül összefutnak az utcán. Az események váratlan fordulatot vesznek, amikor a férfi lakásába invitálja a nőt. A találkozó utáni események azonban ellentmondásosak: a nő és a férfi teljesen eltérő verziót ad a történtekről. Néhány nappal a találkozó után a nő feljelentést tesz, súlyos vádakkal illeti a férfit, aki szexuális erőszakkal vádolt. A bírósági tárgyalás során egy állítás és egy tagadás ütközik: a nő határozottan állít valamit, míg a férfi teljes mértékben tagadja a vádakat. Ferdinand von Schirach drámájának eredeti címe – Sie sagt. Er sagt. – is pontosan ezt a feszültséget tükrözi. A kérdés, hogy kinek van igaza, végül megválaszolatlan marad, ami még inkább felerősíti a konfliktus drámaiságát.
Az "Itthon" című előadás, amely nyílt tárgyalás formájában került bemutatásra, Székely Kriszta rendezésében készült. Székely Kriszta 2015 óta a Katona József Színház tagja, és 2021 óta a Művészeti Tanács munkájában is részt vesz. Idén pályázik az igazgatói posztra. Emellett nemcsak Magyarországon, hanem Olaszországban is rendezett, ahol a torinói színház nemzetközi rezidenseként dolgozott az utóbbi években.
A darab végén elhangzó mondat, miszerint "Egy jogállamban valaki bűnösségéről vagy ártatlanságáról nem az újságokban, a televízióban, a közösségi médiában vagy internetes fórumokon döntenek. És nem is minisztériumi folyosókon", számomra egyfajta elterelésnek tűnik. A történet kontextusában ugyanis teljesen irreleváns, hogy jogállamban élünk-e vagy sem, hiszen a bűncselekmény körüli objektív bizonyítékok hiányoznak. A néző csupán saját hitét és előítéleteit alapul véve hozhat döntést arról, kinek a verzióját fogadja el igaznak. Az igazság keresése helyett inkább a személyes nézőpontok és a társadalmi narratívák dominálnak, ami megnehezíti a valóság tiszta látását.
Messziről indítom a gondolataimat. Azért esett a választásunk erre a műre Szabó-Székely Ármin dramaturg kollégámmal, mert úgy éreztük, hogy rengeteg mélysége van. Ez nem csupán egy irodalmi döntés, hanem egy másfajta színházi élmény. A nézők gyakran választanak, kinek hisznek, és szeretnének egy „táborhoz” tartozni, ami révén felsejlenek bennük a saját előítéleteik, valamint az a sokszor téves elképzelés, ami befolyásolja őket, talán még tudatában sem vannak ennek. Éppen ezért különösen érdekes a beszélgetés bárkivel az előadás után; ez is a célunk volt, hogy a nézők szembesüljenek ezekkel a kérdésekkel. Azonban a történetnek más elgondolkodtató rétegei is vannak: a személyes határok, a szerelem szélsőségei, a szexualitás megszokott formái, valamint a nyilvánosság, a cancel culture, a nemek közötti harc, és a jogi lehetőségek és korlátok. Ezért is találhatóak ott azok a néhány mondatos megjegyzések a darab végén.
Úgy vélem, a közönség szinte teljes egészében, 99 százalékban azt fogja hinni, hogy ez a ti írásotok.
Bár a német író szavai nem tőlünk származnak, mégis mélyebb rétegeket rejtenek. E szöveg egy olyan aspektusra világít rá, amely hangsúlyozza a részletek alapos áttekintésének fontosságát, ha valóban szeretnénk feltárni egy kérdés minden aspektusát és körülményét. Ugyanakkor azt is elismeri, hogy vannak olyan szituációk, amikor az igazság megismerése szinte lehetetlen feladatnak bizonyul.
De a tegnapi előadáson például beletapsoltak ebbe a pár mondatba a végén, szóval bekövetkezett, amire utaltál: az a szó, hogy jogállamiság, automatikusan benyom egy gombot, a magyar néző rögtön a magyar állapotokra gondol. Miközben a szerző azt akarja hangsúlyozni, hogy vannak kérdések, amelyekben maga az igazságszolgáltatás is tehetetlen, és nem tud a történet végére jutni, de akkor is van egy rendje az igazság vizsgálatának.
