Az ország helyzete nem éppen rózsás. Kérdés, hogy a fagyit lopni lenne érdemes?
Taraba miniszter szavai szerint itthon már 24 fűrészteleppel kötöttek szerződéseket a nemzeti parkok 50 km-es körzetében. A helyzet azonban aggasztó: a fa kitermelése, különösen olyan területeken, ahol erre nem lenne szabad lehetőséget adni, komoly következményekkel jár. Ennek következtében a medvék egyre inkább a városokba vonulnak, míg a természet szenved. Ráadásul, ha már a fákat kivágják, azokat nem termék formájában értékesítik, hanem csupán nyersanyagként, ami gazdasági szempontból teljesen ésszerűtlen. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az egymást követő kormányok rendszerint minden problémát egymásra hárítanak: a szúra, a medvékre vagy bármilyen más tényezőre mutogatva próbálják elkerülni a felelősséget. Így végül az ország nemcsak hogy erdők nélkül marad, hanem pénzügyi forrásai is kimerülnek, míg csak néhány gazdag ember és a felesleges áfák maradnak, amelyek égig érnek, de fákról már szó sem esik.
Talán az a gond, hogy a rendőrök nem a legjobb öltözetben járkálnak, mintha saját maguknak kéne beszerezniük a ruháikat, mint valami nyomorgó tanár, akinek a zsebéből köszön vissza a krétapor. Vagy lehet, hogy az igazi probléma az, hogy a belügyminiszter inkább a kávébabhéjból készült, luxusnak titulált öltözetekbe fektetne (újbeszélül: konszolidálna), pedig nem éppen az ő szavainak súlyát érdemes komolyan venni, hiszen gyakran nem túl okos dolgokat mond, és az igazságtartalom is kérdéses. Ráadásul, ha már nem elég rendőr, akkor miféle pazarlás az, ha pénzt szórunk, amikor nincs kire költeni? A valódi szükségletek pedig háttérbe szorulnak, mert arra sosem jut elég keret.
Ahol viszont a helyzet már épphogy nem rózsás, ott még a kormányfő is elkezdi kétségbe vonni a koalíciós miniszterének döntéseit. Két lehetőség van: vagy az a probléma, hogy az ellenzék és a szakmai szervezetek – lényegében mindenki – folyamatosan támadja a kormányt, különösen az egészségügyi tárcát, amely már régóta nem éppen a legkiválóbb fényben tündököl, vagy pedig az, hogy a mentőszolgálati közbeszerzés felett álló, nem éppen erős lábakon álló egészségügyi tárca maga is célkeresztbe került. A jelek szerint az ügyet titokban már előre "zsírozzák".
Titkosan, mintha a kisebbségek kulturális támogatását nyújtó alap lenne, amely a háttérből működik.
De mindez még csak a jéghegy csúcsa. Az igazi probléma az, hogy egyesek vagy már elcsentek valamit, vagy éppen most készülnek rá, vagy a jövőben tervezik ezt a cselekedetet. Vagy éppen más módon próbálnak pénzeket átcsoportosítani.
A helyzet ennél is súlyosabb. Számos egyéb probléma is létezik.
A reménytelenség árnyai egyre inkább elborítják a fiatalok világát, s ennek következtében sokan a hagyományos családmodellek elkerülésére kényszerülnek: vagy meg sem születnek, vagy elvándorolnak melegebb tájakra. Olyan helyekre, ahol a "mënd pȧrȧdicsumben valou gyimilcsëktűl mondá neki élnië" üzenete még mindig vonzó, ahol a nyugati demokrácia romlása nem olyan égető. És így ő ott éli mindennapjait, hiszen abban az országban talán még akad némi remény a jövőre nézve. Vagy legalábbis nem annyira kilátástalan, mint otthon. Vagy legalábbis nem ennyire zavaros.
Mert nem mindenhol terjedt el a korrupció, a csalás, az erőszak és a lopás, sem nem váltak ezek intézményes normákká, sem nem kaptak felmentést. Tízből legalább kettő (ne lopj, ne ölj) teljesítve, mondhatná a parancsok nyilvántartója.
A Btk. módosítása után ugyanis mára 3113 bűnözőnek volt érdemes bűnöznie - papíron van, mint a pénz! Oké, spórolunk a börtönökben az ellátáson, nem kell etetni és ruházni a rossz bácsikat és néniket. De vajon átkerülne-e az a kajapénz mondjuk az iskolai étkezdékhez? Na mibe, hogy nem kerülne?! Mert az sokba kerülne. De nemcsak már elítélt bűnözők mondhatják el magukról, hogy profik és egyben büntetlenek lettek. 446 jogerősen elítélt személy került szabadlábra, pár olyan alak is megkönnyebbülhetett, akit politikusként ismertünk jobb esetben a képernyőről, rosszabb esetben az általa hozott döntések miatt. Pedig a megkönnyebbülők az esetek 30 százalékában adót csaltak, tehát az állam is megkönnyebbült pár millióval. Amelyeket most már nem lehet visszaperelni. Sőt, állítólag még az elkobzott vagyon egy részét is vissza kell adni a tolvajoknak, nehogy már káruk legyen abból, hogy ekkora elhivatottsággal végezték a dolgukat. Tényleg nem jó a túl nagy bürokrácia és a sok előírás, mert úgy nem lehet profitot termelni. Most, hogy 20 ezer euró alatt az adócsalás már nem bűntett, egy ilyen debürokratizáló intézkedés után már valóban megéri dolgozni. De akárhogy számolom, az adócsalás nyereségéből senki sem fog adót fizetni, hiszen az a lényege, tehát az állam, amely amúgy az én adómból él - mondom, hogy el van cseszve - megint ráfarag. Hát nem örömboldogság itt az élet?!
Ehhez képest mit sem nyom a latba, hogy az írója e soroknak személyesen érintett a történésekben, ráadásul a kárvallottak táborában. Közel húsz év elteltével a rendőrség végre sikeresen azonosította azt a fiatalembert – kalapemelés a szakemberek előtt! – aki anno a bérház előtt parkoló autók gumiabroncsait nem csupán egy-két esetben, hanem szisztematikusan, szinte megszállottként szúrta ki. Tíz kerék, ami reggelente megmaradt, csak a szavak bőséges palettája volt, de nem sokra mentünk vele. Nemrég érkezett a hír, hogy a régóta várt határozat végre megérkezett: a cselekmény elévült. Én pedig az elmúlt két évtized alatt már belenyugodtam abba, hogy a kerekek árát sosem áll módomban pótolni, és a megemelkedett árak miatt a kártérítésből sem jut elég a családi fagyizásra. De bevallom őszintén, most, hogy a nap végre kisütött, egy friss citromfagyi két gombóca igazán jól esett volna.
Nem vagyok benne biztos: a kerekeim éppen most forognak, talán érdemes lenne fagyit csórni?
