Csak Schumacher tudta megúszni a nehézségeket, de Hamiltonnak talán mégis megadatik a lehetőség, hogy a Ferrarival szárnyaljon.

Michael Schumacher óta már két többszörös világbajnok is nekiveselkedett a Ferrari színeiben a győzelemnek, ám egyikük sem tudta elérni a kitűzött célt. Lewis Hamilton a harmadik a sorban, és bár semmi sem biztosítja, hogy neki sikerülni fog, könnyebb helyzetben van, mint amit Sebastian Vettel és Fernando Alonso megéltek.

Lewis Hamilton immár a hatodik pilóta, aki a Ferrari 1950 óta íródó Forma-1-es történetének lapjaira lépve világbajnoki cím birtokában csatlakozik a legendás csapathoz. Az őt megelőzők között olyan ikonikus nevek szerepelnek, mint Juan Manuel Fangio (1956), Alain Prost (1990), Michael Schumacher (1996), Fernando Alonso (2010) és Sebastian Vettel (2015). Érdekesség, hogy közülük csupán ketten, Fangio és Schumacher, tudtak világbajnoki címet nyerni a vörös autókkal. Sem a háromszoros világbajnok Prost, sem a négyszeres világbajnok Vettel, sem pedig a kétszeres világbajnok és minden idők egyik legnagyobbjának tartott Alonso nem érte el a csúcsot a Ferrari színeiben. Felmerül a kérdés: vajon Hamiltonnak sikerülni fog?

Utóbbi kérdésre persze majd csak az idő adja meg a választ, de attól még megnézhetjük, mi nem működött az említett három világbajnok esetében, és miben lehet más Hamilton ferraris időszaka az övéknél.

Alain Prost 1989-ben úgy hagyta el a korábban egyértelműen az ő csapatának számító McLarent, hogy Ayrton Senna egyre inkább dominálni kezdett a csapaton belül. Bár a francia végül vitatható manőverrel megnyerte a vb-címet, pontosan tudta, hogy a helyzet már inkább Senna irányítása alatt áll, mintsem az övé. Ezért, a vonzó fizetés reményében, aláírta a szerződését a Scuderiához. Az első meglepetés pedig azonnal érkezett, amikor kiderült, hogy nem dolgozhat együtt John Barnarddal, akivel Wokingban két és fél évig sikeresen együttműködött, és akinek a tervezései révén nyerte el első két világbajnoki címét. Barnard azonban már távozott a Ferraritól, mivel a csapatnál uralkodó politikai légkör túlságosan megterhelőnek bizonyult számára. Később azt nyilatkozta, ha tudta volna, hogy Prost érkezik, talán más döntést hozott volna.

Természetesen, az 1990-es szezonban a Ferrari 641-es modellje nemcsak a technikai újítások miatt lett emlékezetes, hanem Alain Prost kiemelkedő teljesítménye révén is. A francia pilóta öt versenyt nyert, és a szezont a legjobbjai között zárta, ám még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy legyőzze a riválisát, Ayrton Sennát. Senna végül 7 ponttal diadalmaskodott, hiszen akkoriban a győzelemért 9, míg az első hat helyezettnek járt pontok száma is korlátozott volt. Az ő és Prost szuzukai incidense pedig csak tovább fűtötte a versenyt. A Ferrari és Prost kapcsolata azonban drámaian megromlott, amikor kiderült, hogy a 643-as modell nem tudja hozni a várt teljesítményt a világbajnoki címért folytatott harcban. Prost és új csapattársa, Jean Alesi végül nem tudtak diadalmaskodni, sőt, Prost-ot a Ferrari a legutolsó futam előtt rúgta ki, miután a versenyautót a teherautókhoz hasonlította, ami mindkettőjük számára szomorú pontot tett a közös munkájuk végére.

Az elkövetkező négy év Maranellóban nem éppen a diadalokról szólt, hiszen csupán két versenyt tudtak megnyerni: Berger 1994-ben Hockenheimben, míg Alesi 1995-ben Kanadában aratott győzelmet. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, amikor megérkezett Michael Schumacher. Már 1996-ban háromszor állhatott a dobogó legfelső fokán, majd 1997-től kezdve Ross Brawn, Rory Byrne és számos korábbi Benetton-mérnök támogatásával a Ferrari szinte minden évben harcba szállt a világbajnoki címért, kivéve 1999-et és 2005-öt, és zsinórban ötször is megszerezte azt. Amikor 2006 végén Schumacher távozott a Ferraritól, Kimi Räikkönen azonnal világbajnok lett, de sokan úgy vélik, hogy ez a siker inkább a csapat addigi lendületének volt köszönhető. Ráadásul ott van a megválaszolatlan kérdés, hogy vajon a McLaren pilótái egyáltalán nyerhettek volna 2007-ben. A Ferrari fénykora azonban fokozatosan elhalványult.

2008-ban egy kanyarnak köszönhetően Felipe Massa világbajnoki álma szertefoszlott, és azóta sem került ennyire közel a címhez. Luca di Montezemolo, miután rájött, hogy Kimi Räikkönen nem képes olyan csapatot építeni maga köré, mint Michael Schumacher, úgy döntött, hogy leigazolja Fernando Alonsót. Ekkor úgy tűnt, a spanyol pilóta révén újra visszatérhetnek a Ferrari sikerei. Ám a várakozások ellenére az eredmények elmaradtak. Alonso öt évnyi olaszországi pályafutása alatt kétszer is lehetőséget kapott arra, hogy a szezon végén a világbajnoki címért harcoljon. Az első évében például még az utolsó futam előtt vezette a pontversenyt, de sajnos a rossz stratégia miatt lemaradt a győzelemről. Egy másik alkalommal pedig a balszerencse árnyéka sújtott, amikor fő ellenfele, Sebastian Vettel, akihez képest Alonso éppen a végső küzdelemben állt, nem esett ki az első körben.

A második, 2012-es kudarcot követően Alonso és a Ferrari viszonya egyre inkább megromlott. A 2013-as Magyar Nagydíjon szerzett csalódást keltő ötödik helyezés után, amikor a spanyol versenyző a "Mit szeretnél a születésnapodra?" kérdésre azzal válaszolt, hogy "valaki más autóját", Luca di Montezemolo nyilvánosan bírálta őt. Ekkor már sejteni lehetett, hogy a kapcsolatuk végül szakításhoz vezethet. A végső döntésre a 2014-es év végén került sor, amikor Alonso számára világossá vált, hogy nem tudja megfékezni a Ferrari történetének leggyengébb autóját.

Sebastian Vettel váltotta Alonsót a Ferrarinál, ami újra életre keltette a Schumacher-korszak varázsát, legalábbis kezdetben. Az impulzív és gyakran meggondolatlan kijelentéseiről ismert Alonsót egy olyan versenyző követte, aki nyíltan elismerte, hogy Michael Schumachert tekinti példaképének a csapatépítési stratégiában. Vettel érkezésével azonnal három győzelmet zsebelt be az első szezonjában, ami meglepetésként hatott, hiszen a legtöbben tisztában voltak azzal, hogy a Mercedes dominanciáját nem lehet egyik pillanatról a másikra eltüntetni.

2016-ban viszont ahelyett, hogy a Ferrari legalább megkergette volna a brackley-ieket, győzelem nélküli szezont hozott össze, amire azelőtt 1993-ban volt legutóbb példa. Innen ugyanakkor még sikerült felállni, és 2017-ben olyan autóval rukkoltak elő, amellyel Vettel a vb-címért küzdhetett, ám végül az idénye a Szingapúri Nagydíjon történt rajtbalesettel végleg megpecsételődött. 2018-ban aztán egy még jobb autóval újra próbálkozhatott, de ebben az évben még csúnyább leolvadás következett, amiben már Vettel is vastagon benne volt.

Valahol itt rendült meg a Ferrari iránti bizalom, ami végül 2019-ben Charles Leclerc érkezéséhez vezetett. A fiatal pilóta azonnal bizonyította, hogy sokkal kedvezőbb anyagi hátterű versenyzőként is képes felvenni a versenyt a német sztárral. Vettel pályafutása ezzel a fordulattal végleg megpecsételődött, de még várt rá egy szomorú év végi hattyúdal 2020-ban. Ekkor, a távozásának tudatában, egy kifejezetten versenyképtelen autó volánja mögé ült, amely a motorral kapcsolatos szabálymódosítások következtében komoly átalakításokat igényelt.

Schumacher sikerei óta Alonso és Vettel is hiába próbálkoztak a vb-cím megszerzésével a híres olasz márkával, egyiküknek sem sikerült. De vajon miért lehet, hogy Hamilton más utat járhat be? Az ő szerződtetése kétségtelenül óriási marketingelőnyöket hoz a Ferrari számára, így már akkor is megérte a maranellói csapatnak a lépés, ha a közös sikerek elmaradnak. Persze, mindkét fél számára az a fő cél, hogy a győzelmeket elérjék, és nem mellesleg a Ferrari számára az sem lenne hátrány, ha Leclerc is a dobogóra állhatna.

Itt van az első lényeges eltérés Alonso, Vettel és Hamilton próbálkozásai között. A három versenyző közül csupán a britnél nem fogják előre meghatározni a szerepeket, legalábbis az első szezon kezdetét követően, hanem egyenrangú versenyzők állnak majd rajthoz. A második jelentős különbség pedig az, hogy míg a Forma-1 történetének legsikeresebb pilótájaként lép pályára a vörös overálban, Hamilton nem úgy kezd neki várhatóan utolsó F1-es kalandjának, hogy ő köré épülne a csapat. Ezzel szemben Vettelnél, Alonsónál, Schumachernél és Prostnál ez mind-mind jellemző volt. Ennek részben Hamilton kora az oka, másrészt pedig az, hogy Leclerc személyében az olaszoknak már van egy saját nevelésű toppilótájuk, aki mélyen ismeri a csapatot, és a megfelelő autóval képes lehet világbajnoki címet nyerni.

Ez a felállás nyilván abból a szempontból hátrányos tud lenni, hogy hacsak nem válik a szezon bizonyos pontjára teljesen egyértelművé, hogy csak utóbbinak van esélye a világbajnoki címre, Leclerc-t nem fogják félreállítani Hamilton elől (mint ahogy fordítva sem várható ilyesmi), illetve pusztán kettejük várhatóan hasonló szinten levő teljesítményéből fakadóan is többször fognak pontokat rabolni egymástól, mint akkor, ha az egyik autóban csak egy "jó" pilóta foglalna helyet. De van egy jelentős előnye is annak, ha nem az új szerzemény vállát nyomja a Ferrari sikerességének teljes súlya.

A történelmi példákból kiindulva ebbe ugyanis eddig egyetlen embernek, Michael Schumachernek nem tört bele a bicskája, és neki is csak azért, mert Ross Brawnnal és Jean Todt-al közösen megalkották a saját csapaton belüli szövetségüket, majd egymást védve hárítottak el mindennemű, akár belülről érkező támadást. Ez a fajta működés aztán 2006-ig volt fenntartható, amikor Montezemolo úgy döntött, visszaszerzi az irányítást, és még azelőtt leigazolta Räikkönent, hogy a sikercsapat bármelyik kulcsfigurája döntött volna a jövőjéről. Hamilton esetében nyilván nem áll fenn ilyesmi, hiszen akkor James Allisont és John Owent is magával kellett volna hoznia, meg aztán még a Mercedes aero részlegéről jó néhány mérnököt.

A Schumacher utáni időszakban, noha Räikkönen azonnal világbajnoki címet szerzett, a következő két év során világossá vált, hogy nem ő lesz a német legenda örököse. Nem tudta tartósan a Ferrarit a csúcsra vezetni, így a csapat inkább megvált tőle, hogy helyére Alonso érkezzen. Alonso sokkal inkább megfelelt a csapatvezetői szerepnek, és ezt a hozzáállásával is alátámasztotta. Ugyanakkor már ekkor látszott, hogy ez a váltás önmagában nem elegendő. Míg Schumacher gyakorlatilag teljes kontrollal irányíthatta a csapatot, addig Alonsónak meg kellett küzdenie azért, hogy Stefano Domenicali csapatfőnöknél kiérdemelje a különleges bánásmódot, amely elengedhetetlen volt a sikerhez.

Ez a lépés a 2010-es Ausztrál Nagydíjat követően történt, mivel Alonso úgy vélte, hogy ha a Ferrari lehetőséget ad Felipe Massának, hogy előrébb lépjen, akkor a győzelemre is nagyobb esélye lett volna. Enélkül azonban csupán a negyedik helyig jutott. Domenicali ekkor beleegyezett abba, hogy a jövőben Alonsót támogassák - a megállapodásról Massának természetesen nem szóltak -, ami aztán elvezetett a hírhedt hockenheimi csapatutasítás-botrányhoz. Azonban Alonso helyzete továbbra sem volt összehasonlítható Schumacherével, hiszen soha nem kapta meg azt a szintű támogatást, amit Todt és Brawn biztosított Montezemolóval szemben a német számára.

Természetesen sosem fogjuk megtudni, mi történt volna, ha Alonso megkapja a szükséges támogatást, de elképzelhető, hogy ebben az esetben a 2010-es elbukott világbajnoki döntő után nemcsak a csapata gyengeségeit figyeli frusztráltan, hanem aktívan hozzájárul a fejlődésükhöz is. Ezzel szemben Montezemolo úgy érezte, hogy amikor Alonso győz, azt saját briliáns képességeinek tudhatja be, míg a vereségekért a csapatot okolja. Persze nem mintha Massa teljesítménye ne igazolta volna Alonso kritikáit…

Sebastian Vettel 2014-es érkezése a Ferrarihoz friss szellőként hatott, miután a spanyol versenyző távozása után a csapat légköre frusztrált és keserű volt. Ahogy korábban említettük, Vettel érkezése számos szempontból a Michael Schumacher féle fénykorra emlékeztetett. Azonban fontos megjegyezni, hogy amikor Vettel belépett a Ferrari világába, már nem Luca di Montezemolo ült a vezetői székben, aki az ő leigazolásáért felelt. Ehelyett Sergio Marchionne vette át a hatalmat, és Maurizio Arrivabene, Marchionne hűséges munkatársa irányította a Scuderiát. 2016-ban Arrivabene nyíltan közölte Vettellel, hogy a csapat irányítását fejezze be, és inkább a versenyzésre összpontosítson. Ez a kijelentés mélyen érintette a Ferrari iránt elkötelezett németet, aki sosem kapta meg a lehetőséget, hogy megismételje gyerekkori hősének sikereit. A mentális nyomás végül 2018-ban teljesen eluralkodott rajta, és megakadályozta, hogy kiteljesedjen a Scuderia színeiben.

Hogy Hamilton miért kerülheti el mindezt, arra nemcsak a terhek nem kizárólag az ő vállára helyezése, hanem az elmúlt két idényben látottak is okot szolgáltathatnak. Frédéric Vasseur csapatfőnöknek ugyanis láthatóan sikerült nyugodt légkört teremtenie a csapatban, és bizonyítania, hogy a nehezebb időszakokban is megfelelően tudja kezelni a súrlódásokat akár a pilóták, akár a különböző csapattagok között. Emellett mind Leclerc-t, mind Hamiltont jól ismeri, hiszen junior korukban mindkettőnek volt a főnöke, ami szintén előny, az irányításával a Ferrarinál pedig elindult valami, amit bizonyít a tavalyi konstruktőri második hely, miközben még az utolsó futamon is harcban voltak a világbajnoki címért.

A jelenlegi Ferrariban benne rejlik a lehetőség, hogy akár már az idei évben elhódítsa mindkét világbajnoki címet, vagy legalábbis folyamatosan versenyben maradjon értük. Ehhez azonban nem egy klasszikus csapatépítő vezérpilótára van szükség, hanem olyan versenyzőkre, akik a legjobbat tudják kihozni az autóból minden egyes körülmény között. Leclerc és Hamilton mindketten képesek erre, és valószínű, hogy egyikük sem fogja bánni, ha csak ezzel a feladattal kell foglalkoznia a versenyek során.