Damiano David új szólóalbumával szívszorító utazásra invitál, ahol a zene ereje és az érzelmek mélysége szétfeszíti a szíved határait.

A lemez egy igazán hiteles pillantást enged a művész belső világába, ahol a zene különböző stílusai harmonikusan fonódnak össze.

Ki ne emlékezne arra a pillanatra, amikor a Måneskin nemes egyszerűséggel magáévá tette a színpadot az Eurovíziós Dalfesztiválon a vagány, Zitti e buoni című slágerével? Ez a négy évvel ezelőtti momentum elegendő volt ahhoz, hogy az együttest a világsztárság kapujába repítse. Bár a rockerek mára kisebb szünetre vonultak, hogy mindenki a saját útját egyengesse, a frontember, Damiano David kicsit sem vett vissza a tempóból, csak lehalkította a világot, hogy a saját hangján szóljon hozzánk.

A 26 éves énekes most úgy döntött, hogy leveti a "glamrock ikon" címkét, és helyette egy megrendítően őszinte, zenei finomságokkal teli világot tár elénk. Húsba vágó szövegeivel egy teljesen új arcát mutatja meg, amelyet eddig alig láthattunk: a bizonytalan férfit, aki kérdésekkel teli, aki visszanéz a múltba, mer érzelmeket átélni, és igyekszik megérteni a fejében zúgó hangokat. Ráadásul nem elhanyagolható, hogy kiváló dalszerző is, aki most egy új zenei utazásra hív bennünket.

David debütáló szólóalbuma, a Funny Little Fears, május 16-án látott napvilágot, és már a címe is arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk. Ironikus módon kérdezi: miért is lenne vicces a félelem? A válasz egyértelmű: semmi. Azonban ahogy hallgatjuk a dalokat, úgy tűnik, mintha Damiano saját múltjának fájdalmát és emlékeit idézné fel egyfajta megbocsátó, keserédes mosollyal az arcán. A félelem ezúttal nem egy elrettentő démon, hanem inkább egy régi ismerős, aki már olyan régóta él bennünk, hogy ahelyett, hogy elűznénk, inkább próbáljuk megérteni és elfogadni.

Az album tele van finoman adagolt fájdalommal, a 14 dal szinte naplószerűen viszi végig a hallgatót ezen az érzelmi térképen, ahol az elfojtás, a gyász, a kiüresedés, a harag és az elfogadás mind külön állomások, de ez nem is a véletlen műve.

Ezt a lemezt az elmúlt évem érzelmi naplójaként jellemezném. A megírása segített leküzdeni bizonyos érzelmi blokkokat és szorongásokat, és lehetővé tette, hogy egy olyan személyes és zenei oldalamat mutassam meg, ami fontos számomra - mondta Damiano David az albumról, amelynek a hangzása jóval letisztultabb, mint amilyet a Måneskin eddigi munkái alapján megszokhattunk, és nehezen is skatulyázható be.

Hol a rock lendülete, hol az indie pop melankóliája ötvöződik, miközben az elektronikus és akusztikus hangzásfoltok folyamatosan váltják egymást. Így néha olyan érzés támad, mintha egy teljesen különálló térbe lépnénk, ahol a fények lágyabbak, a falakat pedig nem modern poszterek, hanem régi, megsárgult fényképek díszítik.

Az albumot a Voices indítja, és micsoda lenyűgöző kezdés ez! Damiano David a szó legszorosabb értelemben ránk tör, egy zaklatott, mégis kontrollált dallal, amely a fejünkben doboló, zakatoló hangok és gondolatok világába vezet minket – ezek a belső zűrzavarok nem hagynak minket békében, bárhova is tévedünk. Ez a dal egy üres térbe kiáltott üzenet, amely sokáig visszhangzik, majd egy szívfacsaró balladába vált át. A Next Summer az album lelke, és egyben a legfájdalmasabb számok egyike, amelyben Damiano könyörtelenül kitépi a szívünket. A hozzá készült videóklipben édesapja is feltűnik, ami még inkább fokozza ezt az amúgy is erőteljesen személyes élményt. Keserédes, gyönyörű és fájdalmas, majd ismét visszatérünk a pörgősebb ritmusokhoz a Zombie Ladyben.

Talán még a táncba is belemerülnénk, ám a szöveg groteszk képei és a zene sodrása valamiért végig olyan érzést keltenek, mintha álmaink lidérces labirintusába sétáltunk volna. David ezzel a dallal Tim Burton varázslatos univerzuma előtt hajt fejet, modern köntösbe bújtatva: egy túlvilági szerelmi történet bontakozik ki előttünk, tele tűzzel, vízzel és szenvedéllyel. Az ezt követő „The Bruise” – amelyben az angol énekes-színésznő, Suki Waterhouse varázslatosan csatlakozik – újabb lelassuló lavinát indít el. Ez a szám légies és visszafogott, zeneileg pedig egyfajta ködös minimalizmus uralja. Nem történik benne túl sok, de minden egyes hang tökéletesen illeszkedik a szöveg érzékeny világához, Damiano énekhangja csodásan harmonizál Suki törékeny jelenlétével.

A balladák sorát a Sick of Myself folytatja, egy olyan gyönyörűen megkomponált dallal, amelyben Damiano David a szorongás és az önutálat legmélyebb mélységeibe vezet minket, mindenféle finomkodás nélkül. A cím már önmagában is sokat elárul: ez a dal azokról a nehéz napokról szól, amikor valaki már a saját társaságát sem képes elviselni, és egy másik embert keres megváltóként, akiről az Angel című számban még részletesebben is mesél. Első hallásra akár egy tipikus szerelmi vallomásnak is tűnhet, de valójában ennél sokkal bonyolultabb. Ha jobban odafigyelünk, egy sötétebb narratíva bontakozik ki a fenyegetően szuggesztív dallamok és a szöveg mögött. Az angyalnak nincsenek szárnyai vagy glóriája, csupán egy ördögi vigyora ("devilish grin") és hibákkal teli mivolta, amely mégis megváltóként tűnik fel az énekes szemében. Ez az ellentmondás teszi a dalt igazán nyugtalanítóvá, de egyúttal felejthetetlenné is.

A Tangóval megint felkapcsoljuk egy kicsit a tempót, de szó sincs arról, hogy Damiano táncolni hívna minket. Ez csak egy újabb elterelés. Az énekes valójában a saját félelmeivel, szorongásaival és fájdalmával táncol, egyedül, magányosan, miközben dalra fakad bánatában, majd még egyszer visszafordul egy keserédes mosollyal a színpad széléről. Az albumon nyolcadik helyet elfoglaló Born With A Broken Heart akár a lemez alcíme is lehetne, mert ebben a dalban Damiano teljes mértékben lehámozza magáról a szerepeket, hogy megmutassa a szíve mélyén rejlő bizonytalanságot és önvádaskodást, az érzelmi elérhetetlenség fájdalmát. Még maga a dal is úgy építkezik, mint egy lassú szívdobbanás: eleinte tompa és távoli, majd egyre hangosabbá válik, mintha valaki rájönne, hogy a saját fájdalmát már nem lehet tovább csendben elviselni.

A fiatal amerikai tehetséggel, d4vd-vel közösen készült Tangerine egy varázslatos, álomszerű világba kalauzol el minket, ahol a gondolataink szabadon szárnyalhatnak. Ez a dal az album egyik legszembetűnőbb gyöngyszeme, mintha egy párhuzamos dimenzió üzenetét hozta volna magával. Két teljesen eltérő zenei univerzumból érkező hang találkozik ebben a meglepően jól harmonizáló duettben; a két énekes stílusa és hangja éles ellentétben áll egymással, mégis tökéletesen kiegészítik egymást, és ez a kontraszt adja meg a dal igazi varázsát. A Mars viszont talán még inkább elvarázsol. Ez a szám egy szerelmes dalba ágyazott társadalomkritikát rejt, ahol az elektronikus hangzás és loopok különösen hatékonyan érvényesülnek. Damiano már az első sorokban éles kritikát fogalmaz meg a jelenlegi társadalomról, ahol a zeneipart kizsákmányolják ("Oh no, rock 'n roll has died again"), és ahol még a levegő is megvásárolható ("Someone bought the rights to oxygen"). De a dal végső üzenete az, hogy nem szükséges elmenekülni a világ elől, és nem kell egy másik bolygóra utaznunk, ha van valaki, akihez igazán ragaszkodunk.

A lemez egyik legmeghatóbb és legkatartikusabb dalának címét viselő The First Time a szerelem mindent elsöprő erejével állítja szembe az önpusztítást, a céltalan keresgélést és a belső ürességet. Ez a dal egyszerre tépázza és gyógyítja a szíveket, a hangszerelése pedig tökéletesen tükrözi ezt az érzelmi hullámvasutat: kezdetben fokozatosan építkezik, míg a végére már szinte szétrobban az érzésektől. Amikor pedig kiadtuk magunkból minden feszültséget, következik az album legcinikusabb pillanata. A Perfect Life ironikusan gúnyolja a felszínes kapcsolatokat, miközben Damiano egy gyönyörű, álomszerű, ámde hideg és üres világot fest elénk. A szöveg kifejezetten fojtogató, de a végén arra a felismerésre jutunk, hogy talán nem mi vagyunk a hibásak, csupán rossz helyen keressük a szeretetet.

A Labyrinth produceri keze alatt készült Silverlines albumon a fájdalom helyett a megnyugvás kerül a középpontba, mintha a vihar után először napfény ragyogna a horizonton. A lemez tizenharmadik dala egy megnyugtató, reménnyel teli kompozíció, amely a nehézségek után megérkező békéről, a fájdalom eltűnéséről és az új kezdetek ígéretéről mesél. A záró szám, a Solitude (No One Understands Me) nem csupán egy lezárás, hanem az album legintimebb pillanata. Ebben Damiano nemcsak hétköznapi, de mélyen emberi félelmeit hozza felszínre, miközben rámutat arra, hogy a magány nem szükségszerűen ellenség, hanem lehetőség is a belső béke megtalálására.

A *Funny Little Fears* nem a slágerek világában kíván érvényesülni. Célja, hogy megálljunk egy pillanatra, elmélyedjünk a zene világában, és ha úgy adódik, engedjünk a könnyeknek. Ez egy érett, érzékeny, bátor, lassan kibontakozó album, amelyet nem csupán hallgatni, hanem átélni érdemes. Damiano David ebben a szólóprojektben megmutatja nekünk, hogy ő is küzd félelmekkel: néha a múlt árnyaival, néha a jövő bizonytalanságával, vagy éppen önmaga démonjaival. De ez rendben van, és pont ez ad erőt a daloknak. Mert ha szembenézünk a félelmeinkkel, rájövünk, hogy azok sokkal kevésbé ijesztőek, mint ahogyan azt gondoltuk.