Csupán egy lépés választ el minket a globális megrázkódtatástól; percek leforgása alatt egy több szereplős konfliktus bontogathatja szárnyait.

2025 júniusában a világ újra szembesült a Közel-Kelet és a globális stabilitás közötti kényes egyensúllyal. Az Egyesült Államok által Irán nukleáris létesítményei ellen végrehajtott légicsapások, valamint Teherán válaszai olyan feszültséget teremtettek, amely nem csupán a térség, hanem a világ gazdasági biztonsága szempontjából is kulcsfontosságúvá vált. A helyzet következményei messzire nyúlhatnak, és a nemzetközi közösség figyelme most minden eddiginél inkább a Közel-Keletre irányul.

A "Midnight Hammer" néven ismert amerikai hadművelet, amely precíziós csapásokat mért Fordó, Natanz és Iszfahán térségére, azonnali és heves politikai válaszreakciót generált Irán részéről. A teheráni parlament sürgősségi intézkedésként felhatalmazta a kormányt, hogy szükség esetén lezárja a Hormuzi-szorost - ezt a stratégiai tengeri folyosót, amelyen naponta a világ olajellátásának körülbelül 20 százaléka halad át.

A Hormuzi-szoros lezárása, amennyiben bekövetkezik, nem csupán egy helyi konfliktus felerősödését hozná magával, hanem globális gazdasági válságot is előidézhetne. Ennek következményeit a benzinkutaktól a tőzsdékig és az ellátási láncokig mindenki érezné, hiszen a világkereskedelem szívcsakrájának számító terület lezárása drámai hatással lenne az olajárakra és a nemzetközi piacokra.

Bár a jelenlegi helyzet frissnek és sürgetőnek tűnik, a múlt árnyai fájdalmasan ismerősek. Jonathan Schroden, az amerikai biztonságpolitikai szakértő, a War on the Rocks platformján megjelent írásában visszautal egy 2011-es eseményre. Akkoriban, mint az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának tanácsadója, a parancsnokság vezetői aggodalmukat fejezték ki egy potenciális krízis miatt. Felkérték őt, hogy végezzen el egy összehasonlító elemzést a Hormuzi-szoros esetleges lezárásáról, és Nagy-Britannia 1915-ös Dardanellák melletti kudarcáról. Ez az elemzés nem csupán történelmi párhuzamokat vonz, hanem mélyebb megértést ad a mai kihívásokhoz is.

A Hormuzi-szoros lezárásának fenyegetése ugyanis sok tekintetben a Dardanellák 1915-ös brit hadjáratának emlékeit idézi - egy kudarcba fulladt katonai kísérletet, amelynek tanulságai máig érvényesek.

Az első világháború egyik legszomorúbb fejezeteként számon tartott dardanellai offenzíva célja a stratégiai jelentőségű szoros ellenőrzésének megszerzése volt, amely az Égei-tengert a Márvány-tengerrel kötötte össze. A brit és francia vezetés úgy gondolta, hogy a tengeri útvonal megnyitása lehetőséget biztosít Oroszország utánpótlásának hatékonyabb szállítására, és végső soron hozzájárulhat az Oszmán Birodalom háborúból való kivonásához.

A probléma alapvetően az volt, hogy a kidolgozott stratégia nem volt összhangban sem a katonai realitásokkal, sem a rendelkezésre álló műveleti erőforrásokkal. A védelem három szoros rétegben volt megerősítve: part menti tüzérséggel, mobil tüzérségi egységekkel és ügyesen álcázott aknamezőkkel, melyek végül kulcsszerepet játszottak a brit-francia hadjárat kudarca során.

A tengeri hadműveletek, noha lenyűgöző látványt nyújtottak, képtelenek voltak áttörni az oszmán védelem vonalát, így a harcok gyorsan brutális szárazföldi összecsapásokká fajultak Gallipolinál. A szövetséges csapatok kilenc hónapon át küzdöttek, hatalmas emberi és anyagi veszteségeket szenvedve el, végül pedig jelentős stratégiai eredmények nélkül kénytelenek voltak visszavonulni.

A Dardanellák története ékes példája annak, hogy egy szűk, stratégiai jelentőségű tengeri útvonal lezárása - vagy annak fenyegetése - milyen mértékű katonai és politikai kihívást jelent. A 21. században Irán szerepe hasonló. Bár nem rendelkezik a világ legerősebb haditengerészetével, aszimmetrikus képességei révén - aknákkal, gyorsnaszádokkal, tengeralattjárókkal, rakétás drónokkal - képes lehet jelentős mértékben megnehezíteni vagy akár ideiglenesen lehetetlenné tenni a Hormuzi-szoroson való áthaladást.

Az aknaharc kiemelkedő jelentőséggel bír a modern konfliktusokban. Schroden megállapítása szerint az Egyesült Államok bár rendelkezik aknaelhárító kapacitásokkal, ezek azonban korlátozottak és régóta alulfinanszírozottak. Bahreinben négy aknamentesítő hajó állomásozik, ám ezek bevetése rendkívül időigényes és kockázatos, különösen egy olyan feszültséggel teli környezetben, ahol Irán különböző támadási formákkal - mint például part menti rakéták vagy tengeri drónok - is próbálkozik.

Az 1915-ös brit kudarc egyik leglényegesebb tényezője az volt, hogy a politikai ambíciók – az Oszmán Birodalom mielőbbi legyőzése – nem voltak összhangban a rendelkezésre álló katonai erőforrásokkal. Ez a probléma ma is aktuális, különösen olyan helyzetekben, ahol a döntéshozatal sürgető és gyakran impulzív módon történik.

A kérdés tehát nem az, hogy képes lenne-e az Egyesült Államok megnyitni a Hormuzi-szorost, hanem az, hogy milyen áron, milyen idő alatt, és milyen politikai következményekkel. Ha egy amerikai aknamentesítő hajóra csapást mérnek - ki dönti el, hogy ez háborús cselekmény vagy provokáció? Ki határozza meg a válaszcsapás mértékét? Hol húzódik az eszkalációs küszöb?

Ezekre a kérdésekre nem mindig születnek időben válaszok. A történelem azt mutatja, hogy a háborúk gyakran nem a tervek, hanem a reakciók alapján bontakoznak ki - írja Schroden.

A Dardanellák hadjárata nem csupán egy katonai kudarc, hanem egy kommunikációs válság is volt. A brit közvélemény és a szövetségesek számára félrevezető információkat közvetítettek a hadműveletekről, miközben a háttérben kaotikus és határozatlan parancsnoki döntések születtek. A nyilvánosság bizalma megingott, a politikai támogatás megrendült, és a háborús gépezet megrekedt a bizonytalanság mocsarában.

Irán mai stratégiája sok szempontból pontosan erre a narratívaképzésre épít. Teherán mesterien manipulálja a történeteket, és a nemzetközi médiában gyakran sikerül magát az agresszió áldozataként feltüntetnie, miközben titkos módszerekkel destabilizálja a térséget. Az információs hadviselés a modern konfliktusok szerves része, és aki képes irányítani a narratívát, az hosszú távon még a katonai gyengeségeit is kompenzálhatja.

Az Egyesült Államoknak, amennyiben komoly válsághelyzetbe kerül, elengedhetetlen, hogy proaktívan gondolkodjon ezen a téren is. Csak a katonai diadal nem elegendő; a világ közvéleményének támogatását is meg kell nyerni. Enélkül a nemzetközi szövetségi struktúra meggyengülhet, és a globális bizalom is veszélybe kerülhet.

Schroden elemzése alapján a Dardanellák hadjáratának kudarcához nagymértékben hozzájárult a parancsnoki lánc zavaros működése és a döntéshozatali folyamatok elhúzódása. Az eltérő katonai és politikai szintek között feszültséget okozó félreértések, a különböző alternatív stratégiák közötti ingadozás, valamint a lassú reakcióidők súlyosan megnehezítették a helyzethez való gyors alkalmazkodást. Ez a helyzet végső soron megfosztotta a hadműveleteket a siker lehetőségétől.

Egy jövőbeli Hormuzi-szoros-válság esetén komoly fenyegetések leselkednek ránk. Egy csupán egyetlen dróntámadás, rakétatalálat vagy akna felrobbanása pillanatok alatt regionális konfliktussá eszkalálódhat. Ilyen feszültséggel teli helyzetben a habozás luxusának megengedése elképzelhetetlen.

A gyors döntésekhez világos parancsnoki struktúrákra, előre meghatározott szabályokra és jól koordinált regionális partnerekre van szükség. Aki habozik, az elveszti az irányítást - és ezzel akár egy háború kimenetelét is.

A Hormuzi-szoros 2025-ben ugyanúgy stratégiai fojtópont, mint ahogy a Dardanellák volt 1915-ben. A technológia változott, a fegyverek fejlettebbek, a diplomácia komplexebb - de a katonai realitások és a geopolitikai játszmák alapvető logikája mit sem változott.

A Dardanellák nem csupán egy katonai akció kudarcának szimbóluma, hanem figyelmeztető jel is arra, hogy a hadműveletek milyen könnyen átalakulhatnak politikai válságokká, és végül stratégiai zsákutcába torkollhatnak. A történelem nem másolja le önmagát szó szerint, de rendszeresen visszahozza a hasonló helyzeteket, emlékeztetve minket arra, hogy a döntések következményei messze túlmutathatnak a csatatéren.

A kérdés most már csupán annyi: vajon időben észrevesszük-e ezt a párhuzamot, vagy ismételten meg kell szenvednünk a következményeit?