Az ügyvéd apja tragikus körülmények között öngyilkosságot követett el, míg barátjáról egy neves teniszversenyt neveztek el, tisztelegve emlékének és sportteljesítményeinek.
Jean Cocteau (1889-1963) a francia művészet színpadán egyedülálló, sokoldalú és rejtélyes karakter volt: költő, regényíró, drámaíró, filmes és képzőművész egy személyben. A XX. századi avantgárd mozgalmak egyik legfényesebb és talán legellentmondásosabb alakjaként emelkedik ki. Július 5-én, a születésnapján, kvíz keretében idézzük fel emlékét.
Cocteau pályafutása fiatal költőként vette kezdetét: mindössze 19 éves korában debütált első kötetével, amely gyorsan a párizsi művészvilág figyelmének középpontjába került. Szoros barátság fűzte a 20. század legkiválóbb művészeihez, köztük Marcel Prousthoz, Modiglianihoz, Apollinaire-hez és Max Jacobhoz. Ezen kívül együttműködött a legendás Pablo Picassóval, valamint a francia Erik Satie-val és az orosz Igor Stravinsky-val is. Tehetsége határtalan volt; ugyanazzal a szenvedéllyel alkotott verseket és forgatókönyveket, mint ahogyan színes freskókat festett, újraértelmezve a művészet határait.
Bár egy jómódú és művelt nagypolgári család sarjaként látta meg a napvilágot, gyermekkora mégsem volt mentes a viszontagságoktól. Kilencévesen élte át élete egyik legfájóbb pillanatát, amikor ügyvéd édesapja tragikus módon öngyilkosságot követett el. Ezt követően, a fiúk hagyományos nevelését hirdető patinás iskola falai között sem találta meg a helyét, s végül ki is rúgták, miután kiderült, hogy érzelmi szálak fűzik egy diáktársához. Az első világháború zűrzavarában mentősofőrként szolgált a belga fronton, ahol sorsának új irányt adó barátságot kötött a híres vadászpilóta, Roland Garros társaságában – ő volt az, akiről később teniszversenyt neveztek el. Garrosnak ajánlotta repülésről szóló lírai alkotásait, amelyekben saját élményeit és vágyait örökítette meg.
Az 1920-as és 30-as években születtek Jean Cocteau legfontosabb drámai és prózai alkotásai. Antigoné (1922) és Orpheus (1926) című műveiben klasszikus mitológiai témák újraértelmezésével kísérletezett, friss perspektívából közelítve meg az örök érvényű történeteket. Talán a leghíresebb regénye a mindössze három hét alatt megírt Vásott kölykök (Les Enfants terribles, 1929), amely a fiatalok világát és a felnőtté válás bonyodalmait érzékletesen tükrözi.
Jean Cocteau legismertebb alkotása az 1946-ban bemutatott „A szép és a szörnyeteg”, amely a klasszikus mese újraértelmezésével igazi szürreális élményt kínál. A film különleges vizuális világa innovatív megoldásokkal tűnik ki: a tűz varázslatosan gyullad ki, valóságosnak tűnő trükkökkel, míg a szereplők transzban járják a titokzatos folyosókat. A tükrök nem csupán visszaverik a valóságot, hanem kapukat nyitnak egy másik dimenzióba, ahol a szobrok életre kelnek. Cocteau másik neves munkája az 1950-es „Orfeusz”, amely saját drámájának filmre vitt változata. Ez a film nemcsak a kritikusok elismerését nyerte el, hanem a Velencei Filmfesztivál fődíját és a Brit Filmakadémia díját is magáénak mondhatja. Az alkotás mély érzelmekkel és filozófiai kérdésekkel teli, bemutatva Cocteau egyedi művészi vízióját.
Bár Cocteau sosem titkolta homoszexualitását, művészi világában a szerelem mindig egyetemes, testetlen és mitikus erőként bontakozik ki. Szoros kötelék fűzte össze őt a fiatal Jean Marais-val, aki nem csupán szerelme, hanem alkotótársa is volt: filmjeiben gyakran megjelent, mint a szépség és tragédia megtestesítője.
Utolsó filmjét, az Orfeusz végrendeletét 1960-ban készítette el, majd ezt követően bejelentette, hogy visszavonul a rendezéstől. Három évvel később, 1963. október 11-én távozott az élők sorából Milly-la-Forêt-i otthonában, mindössze egy nappal Édith Piaf, közeli barátja halála után. Állítólag éppen az énekesnő gyászhírét olvasta, mielőtt szívroham következtében ő is végleg lehunyta a szemét. Emlékére egykori lakásában múzeumot alakítottak ki. Július 5-én, születésnapján egy kvíz keretében tisztelegünk emléke előtt.
