A nőjogi szakértők szerint fontos, hogy a rendőrök megértsék, hogy ha egy nő bántalmazás áldozatává válik, az nem mindig olyan egyszerű, hogy miért nem hagyja el a kapcsolatot. Az ilyen helyzetek komplexek és sok tényezőtől függenek, amelyek megnehezítik

Egyre több rendőr érkezik a családon belüli erőszak áldozataihoz, azonban még mindig hosszú az út, amíg a nők bátran merik hívni őket, ha bántalmazásra kerül sor. A bíróságok helyzete is aggasztó, a problémák továbbra is mélyen gyökereznek. A budapesti rendőrség a japán nő tragikus halála után felgyorsította a rendőrök képzését, hogy a nőjogi aktivisták segítségével jobban megértsék az erőszak ezen sajátos, sokszor félreértett formáját. De mi a helyzet azokkal a rendőrökkel, akik meggyőződtek arról, hogy már mindent tudnak? Hogyan lehet őket ráébreszteni arra, hogy a bántalmazás sosem lehetne nevelési módszer, hogy az elnyomás rendszerszintű jelenség, és hogy a férfiak fizikai, lelki és szexuális terrorja nem mentség azzal, hogy "a nők is bántanak szavakkal"? Továbbá, mi a megoldás, ha a rendőrök eljárnak a képzésekre, de éppen azok nem vesznek részt rajtuk, akik a valós helyzetekkel találkoznak? Péterfi Vera, a családjogi szakértő és a PATENT jogásza, aki rendőrök oktatásával foglalkozik, segít betekinteni a problémákba és a lehetséges megoldásokba.

A rendőrség február 11-én, két héttel a japán nő meggyilkolása után közölte: hibáztak, hanyagul kezelték az ügyet, Budapesten pedig a lehető legtöbb rendőrt érzékenyítő képzésre küldik a családon belüli erőszak ügyében. Mi volt az első gondolatod, amikor meghallottad ezt?

Mindig is optimista voltam, és ez a hozzáállásom ma sem változott. Ennek megvan az oka: az elmúlt évek során világosan látható, hogy a rendőrség fokozatosan, de biztosan előrelépéseket tesz. Az átláthatóság és a nyitottság egyértelműen tükröződik a munkájuk színvonalán, és a képzések nyújtotta előnyök kétségtelenül érezhetők. Megfigyelhető, hogy az ügyfelek kezelésében is érezhető a változás: a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest jelentős fejlődésen mentek keresztül.

Mit jelent "a rendőrség"? A vezetők nyitottabbak, vagy most már a terepen dolgozók is?

A képzések sorsa mindig a vezetők kezében van, és itt dől el, hogy van-e esélyünk a részvételre. A BRFK vezetősége alapvetően nyitottan áll hozzánk, és már évek óta folytatunk velük együttműködést, amely során folyamatosan kommunikálunk egymással. Ez a kapcsolat rendkívül kedvező fejlemény. Most pedig az ORFK is figyelmet szentelt nekünk, így számukra is láthatóvá váltunk.

A rendőrség szívesen fogadja a közönség támogatását, így ha úgy érzitek, hogy egy-egy ügyet jobban is kezelhetnének, ne habozzatok jelezni nekik!

Mi folyamatosan figyelemmel kísérjük az ügykezelés során felmerülő problémákat, és ennek érdekében egy online platformot hozott létre a BRKF, még két évvel ezelőtt, jóval a japán nő ügyét megelőzően. Ezen a felületen összegyűjthetjük és analizálhatjuk a nehézségeket. Nem csupán konkrét ügyeket "oldunk meg", hanem az ügyeken keresztül feltérképezzük a rendszerben meglévő problémákat, és ezeket jelzésekkel segítjük elő. Két hónappal ezelőtt, a japán nő ügye után találkoztunk a budapesti rendőr-főkapitánnyal, és megállapodtunk abban, hogy félévente rendszeresen egyeztetünk. Most, tehát két hónappal később, újra felkeresett minket, hogy folytassuk a párbeszédet. Érezzük, hogy mindkét fél részéről megvan a szándék a változtatásra.

Miért pont a japán nő meggyilkolása volt vízválasztó? Sok rettenetes történet látott napvilágot az elmúlt években, arról például, hogy Renner Erikát hogy kezelte a rendszer, még most is derülnek ki részletek.

A japán nő tragikus halála után éles fény vetült a rendőrségi mulasztások sorozatára. Renner Erika ügye viszont más képet festett: az ő története világosan tükrözi a rendszer áldozatellenes működését, ám ilyen mértékű rendőri hanyagságra nem volt példa. A japán nő esete nem csupán egy véletlen, hanem sajnos egy szélesebb problémakör része, amely gyakran tragédiába torkollik. Különösen hangsúlyos lehetett a nyomás, amit az áldozat külföldi származása jelentett: a nemzetközi sajtó felfokozta az érdeklődést, és az érintett egyesület is számos interjút adott a történtekről.

Külföldi példák alapján jól látható, hogy hatékonyabb megoldás, ha nem az egész rendőrség kap érzékenyítést a családon belüli erőszak problémájában, hanem egy specializált osztályt hoznak létre, amely kifejezetten ezekkel az ügyekkel foglalkozik. Így azok a szakemberek kezelhetik a helyzeteket, akik megfelelő képzést és felkészültséget kaptak. Vajon Magyarországon miért ne lehetne ezt a modellt alkalmazni?

A helyzet nem éppen rózsás. Nem az állomány minden egyes szintjét vagy csoportját képezzük, hanem azokhoz a területekhez fordulunk, ahol nyitottságot tapasztalunk, és az ottaniakkal dolgozunk együtt, akiket küldenek. Budapesten például az együttműködés a kerületek szintjén változik. Nem arról van szó, hogy „menjetek, képezzétek ki az egész országot”, sőt, Budapest egész területe sem került még szóba. Vannak elhivatott kerületek, ahol már a nyolcadik képzésüket tartják, míg más helyeken még nem voltunk, és nem is jeleztek igényt a segítségünkre.

Ez érződik a kapitányságok munkáján? Képzések híján kiszolgáltatottabb helyzetben van például egy pestszentimrei nő mint egy józsefvárosi?

Kétségtelenül észlelhető a kerületek tevékenységei közötti eltérés.

Sajnos a helyzet ennél is súlyosabb: gyakran olyanokat küldenek a képzésekre, akiknek semmi közük sincs az érintett témákhoz. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy szinte a legkevésbé releváns szakemberek kapják a lehetőséget, akik olyan területeken dolgoznak, ahol soha nem találkoznak a nők elleni erőszak problémájával. Azok, akik nap mint nap szembesülnek ezzel a valósággal, általában nem kapnak meghívót a képzésekre. Így a legfontosabb beszélgetések kimaradnak, és nem tudjuk megvitatni az olyan káros nézeteket, mint a "nevelő szándékú pofon" vagy az áldozathibáztatás, éppen azokkal, akiknek a feladatuk lenne, hogy ezeket a gyakorlatokat eltüntessék a rendőrség működéséből.

Milyen nézőpontból közelíti meg az átlagrendőr a családon belüli erőszak problémáját manapság? Milyen tapasztalatok és érzések formálják a hozzáállását, és hogyan reagál a társadalmi változásokra e téren?

Nekünk az az alapvető célkitűzésünk, hogy a szakemberek fejében lévő sztereotípiákat lebontsuk, hogy ne azokat alkalmazzák a konkrét ügyekben, és ne ezek mentén ítéljék meg a helyzetet. Az egyik ilyen előítélet - ez nagyon elterjedt, de a rendőrök körében különösen népszerű -, hogy a nők, akár őket, akár a gyereküket bántották, azért tesznek feljelentést, hogy ezt aztán a bontóperben felhasználják a férfi ellen. Teljesen alaptalan az egész, már csak azért is, mert a magyar bíróságok a családjogi perekben figyelmen kívül hagyják a családon belüli erőszakot, számtalan esetet látunk, ahol a gyereket a bíróság az erőszak ellenére a bántalmazó gondozásába adja. A nők valójában azért indítják meg ezeket a büntetőeljárásokat - ami rengeteg idő és energia nekik -, mert nincs más választásuk.

Általában a résztvevők körülbelül egyharmada vagy negyede női nemű.

Milyen élményeket kínál egy ilyen képzés? Milyen tevékenységek zajlanak az órák során?

Képzéseink során nagy hangsúlyt fektetünk az interaktivitásra, ami számunkra kulcsfontosságú, a résztvevők számára pedig sokszor meglepő élmény. Általában azt várják, hogy egy előadó elmondja a tudnivalókat, aztán pedig mindenki hazatér, de mi más megközelítést alkalmazunk. Bevonjuk őket a folyamatba, játékos feladatokat adunk, és tapasztalataink szerint ez nagyon pozitív visszhangot vált ki. Számunkra lényeges, hogy megértsük, hogyan élik meg a résztvevők az adott témát, milyen szemszögből látják az ügyeket, hiszen csak így tudunk közösen előre lépni. Az elején bemutatkozásra hívjuk őket, és mindenkitől megkérdezzük, hogy találkoztak-e már hasonló helyzetekkel, hogy felmérjük az arányokat. Megdöbbentő, de gyakran derül ki, hogy tízből nyolcan nem tapasztalták ezeket az ügyeket. Amikor a párkapcsolati erőszak jelenségéről beszélünk, gyakran heves ellenállásba ütközünk, különösen a "nők elleni erőszak" kifejezés kapcsán. Azonnal felmerül a kérdés: miért gondoljuk, hogy csupán a nőket érinti ez a probléma? E témák körüljárása elengedhetetlen, hiszen fontos, hogy megértsük, miért éppen a női áldozatokra fókuszálunk, és miért van szükség arra, hogy őket képviseljük. Ezek a diskurzusok mindig elengedhetetlen részei a közös munkának.

Amikor beléptek a szobába, azonnal érezhető a feszültség a levegőben. Vajon találkoztok-e valamilyen ellenállással?

Érezzük, hogy ez a tapasztalat szinte mindig velünk van. Olykor úgy tűnik, mintha egy akadálypályán kellene átkelnünk, de általában sikerrel vesszük az akadályokat, és gazdag tapasztalatokat gyűjtünk. Szinte minden alkalommal úgy távozunk, hogy sikerült közelebb hozni a hallgatóságot a saját mondanivalónkhoz, és enyhíteni a feszültséget, amit a téma kivált bennük. Különösen nagy öröm, amikor olyanok számára tudunk érdekessé tenni ezt a néhány órát – legyen az négy vagy akár hat – akik eddig nem találkoztak az erőszak ezen formájával, és akiket nem is foglalkoztatott különösebben a téma.

Hogy lehet játékos feladatokkal tanulni a bántalmazásról?

Viccesnek tűnhet, de működik! Szituációs gyakorlatokkal próbáljuk megérteni, milyen is a bántalmazott nők helyzete, például egy munkahelyi szituáción keresztül. Ezáltal könnyebben megláthatjuk a párhuzamokat. Olyan gyakorlatokat hozunk, amelyek a tények és tévhitek körüli tudást célozzák meg, és felsorolunk egy halom sztereotípiát is. A résztvevőknek aztán az a feladatuk, hogy elhelyezzék ezeket egy skálán, megítélve, mennyire hisznek bennük. Ezt követően közösen átbeszéljük a válaszaikat. Emellett prezentációkat is kell készíteniük egymásnak olyan témákban, amelyeket már ismerniük kellene, például a különleges bánásmódról. Szóval, készüljetek, mert a tanulás nemcsak hasznos, hanem szórakoztató is lehet!

Mi az ellenállás tárgya? Hogy jönnek "a feministák" és "megmondják, miről mit kell gondolni", vagy hogy nem értenek egyet azzal, hogy a nőkre külön kell figyelni?

Mindkettő. Emlékszem, legutóbb valaki azzal indított, hogy "most látom, a nevetekben is benne van, hogy ellenzitek a patriarchátust, ez egyszerűen elképesztő, hagyjuk már!", de két óra múlva már odajött hozzám, hogy köszöni, mert igazán jó élmény volt, pedig egy pillanatra majdnem felállt. Úgy vélem, ha csak egyetlen embert is elgondolkodtatunk, már megérte. Nem érdemes olyan irreális célkitűzésekben gondolkodni, hogy mindenkinek három képzés után szakértővé kell válnia a nők elleni erőszak kérdésében. Az ellenállás egy része abból fakad, hogy sokan túlságosan leterheltek, és a képzés időszakában nem tudják ellátni a munkájukat.

Ez a jelenség szorosan összefonódik a párkapcsolati erőszak dinamikájával. Ha tudatában vagyunk ennek és képesek vagyunk megérteni a helyzetet, az jelentősen csökkentheti a frusztrációnkat. Teljes szívünkből együttérzünk a rendőrökkel, hiszen jól látjuk, hogy sokszor úgy érzik, a munkájuk értelmetlennek tűnik. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezek az ügyek a hivatásuk részei, és a feladatukat, a törvények és előírások betartását nem szabad figyelmen kívül hagyniuk, bármennyire is nehéz a helyzet.

Hányszor hangzott el eddig, hogy "jó, jöhettek itt a kutatásokkal, de ti csak a nők oldalát ismeritek, mi vagyunk ott a terepen, mi látjuk, mi történik valójában?"

Sokszor felmerül ez a kérdés. Valóban ott vannak, de ezzel a gondolattal is érdemes szembenézni. A jogsegélyszolgálaton keresztül számos perirat kerül a szemünk elé, ami lehetővé teszi, hogy mindkét fél nézőpontját megismerjük.

Elgondolkodtatja-e valakit az, hogy valóban megváltozik-e az attitűdje? Vagy ez csupán egy átmeneti állapot, ami addig tart, amíg újra belemerül a mindennapi feladatok tengerébe?

A nőgyűlölet mély gyökerei, amelyek e sztereotípiák alapját képezik, nem szüntethetők meg csupán néhány képzéssel, sőt, még egy generáció változása sem elegendő. Viszont a kettős mérce finomítására van lehetőségünk. Rávilágítunk a társadalmi egyenlőtlenségekre, például a bérezésbeli eltérésekre, és gyakran felvetjük a kérdést, hogy otthon ki mennyit vállal a házimunkából. A férfiak általában azt állítják, hogy csupán tizenöt százalékot. Ekkor rákérdezünk, hogy szerintük ez igazságos-e. Tapasztaljuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos nézeteik között jelentős eltérés van a kezdeti álláspontjuk és a képzés végén megfogalmazott gondolataik között.

Beszélgettetek már velük a látenciáról? Arról, hogy sok bántalmazott nő sosem fordul a rendőrséghez segítségért?

Igen, ráadásul tisztában vannak ezzel. Meglepő, de alapvetően természetesnek veszik, hogy milyen mértékű a látencia, holott nekik is jelentős szerepük van ebben a folyamatban.

Keresnek a képzések után egyénileg, hogy "van itt egy ügy, segítsetek"?

Nem, pedig az esetek megbeszéléséről szóló rendszert is kitűztünk a petíció céljai közé. Nem tudok róla, hogy tervezik-e.

Van esély, hogy eljutnak a képzések - vagy bármi - a falvakba, kisvárosokba?

Nincs információm arról, hogy a nagyvárosokban lennének ilyen képzések, nemhogy a kisebb településeken.

Mi a helyzet a rendszer összességével? Vajon a rendőrség átalakulása elérheti-e a hivatalokat és intézményeket is?

A bíróságok helyzete rendkívül aggasztó, hiszen a várva várt fejlődés helyett inkább visszalépéseket tapasztalunk. A távoltartás jogintézményének bevezetésekor a rendőrség elkezdte alkalmazni a 72 órás ideiglenes megelőző távoltartást, amelynek célja az áldozatok védelme lett volna. Ez az eszköz valóban hatékony lehetne, ha megfelelően használnák, azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy a bíróságok csak a legsúlyosabb, friss fizikai erőszak esetén hajlandók elrendelni ezt a védelmet. Ennek következtében a rendőrök az évek során szinte lemondtak arról, hogy ezt a lehetőséget kihasználják, így a távoltartás valódi potenciálja nem valósul meg.

Aggodalommal tölti el az embert a lehetőség, hogy a rendőrség ismét megfosztja a nőket ettől a fontos eszköztől.