Három különböző kettéosztottság: demokratikus értékek, nemzetközi kapcsolatok, és generációk közti különbségek.

Trump az izraeli barátai, akiket „héjáknak” nevez, révén kívánja megerősíteni az amerikai-izraeli kapcsolatok újabb fénykorát.

Gyakran hallani azt a megállapítást, hogy Magyarország mintha két részre szakadna: van a kormánypárti oldal és van az ellenzéki. Igazán üdvözítő lenne, ha a helyzet valóban ilyen egyszerű lenne, hiszen akkor könnyedén megfogalmazhatnánk egy "egydimenziós" megoldást: csökkentsük a megosztottságot! Azonban, ha jobban belegondolunk, ez a szándék nem új keletű; már régóta és sokan hangoztatják ezt a vágyat. Ezt a törekvést más szavakkal is kifejezik: a többségi demokrácia helyett a konszenzuális demokrácia bevezetését szorgalmazzák.

De valahogy eddig nem sikerült. S talán éppen azért, mert a kettéosztottság nem egydimenziós, hanem legalább három. Erről érdemes röviden beszélni.

Magyarországon három különböző megosztottság áll egymás mellett, amelyek gyakran összefonódnak. Néha úgy tűnik, hogy ezek az ellentétek erősítik egymást, míg máskor inkább gyengítik a közös nevezőt. Az biztos, hogy három területen való egyetértés kialakítása nehezebb feladat, mint ha csupán egyetlen aspektusról lenne szó.

Kezdjük az elején. A rendszerváltás utáni Magyarországot kezdetben a régi rendszer híveinek és a demokrácia mellett elkötelezettek közötti megosztottság jellemezte. Ez a feszültség azonban hamarosan átalakult, és a demokrácia különböző értelmezései közötti ellentét vette át a szerepet – ezért beszélhetünk a konszenzuális és a többségi demokrácia ellentmondásáról. Azonban mára ez a konfliktus új formát öltött, és mindkét oldalról új dimenziókat kapott. A 2010 utáni kormányoldal magát illiberális demokratának tartja, ami azt jelenti, hogy a demokrácia híveiként definiálják magukat. Ezzel szemben az ellenzék úgy véli, hogy a demokrácia csak liberális keretek között létezhet, így az illiberálisokat nem tekintik demokratáknak. Ennek következtében a legújabb megosztottság a demokraták és a nem demokraták között húzódik. De vajon ki tudná ezt a szakadékot áthidalni, és milyen módon teremthető meg a békés együttélés? A válasz nem egyszerű. Elengedhetetlen, hogy mindkét fél engedjen: az illiberálisoknak meggondolniuk kellene identitásukat, míg a liberálisoknak el kellene fogadniuk, hogy az illiberálisok is demokraták, a maguk módján.

Már önmagában is jelentős kihívásnak számít (sőt, mondhatni, szinte megoldhatatlannak), de mindehhez hozzáadódik egy második réteg: a generációs kérdés. A magyar politikai színtér 1990 után – figyelembe véve a fent említett demokrácia-képleteket – nem hozott magával radikálisan új generációs elképzeléseket. Más szavakkal: a rendszerváltáskor felnőtt generáció jelentős része ma is aktívan részt vesz a politikai életben. Noha az évek során új szereplők is feltűntek (például a Momentum párt), ez nem módosította azt az alapvető helyzetet, hogy a jelenlegi politikai tájat túlnyomórészt az a generáció határozza meg, amely az 1990-es évek végén lépett be a politikai porondra. A sokat emlegetett Orbán-Gyurcsány rivalizálás kezdete is erre a korszakra vezethető vissza: a rendszerváltás elitjéhez, főleg az SZDSZ-hez kapcsolódó nemzedék a 90-es évek végétől folyamatosan a vezető pozícióban van. Ennek hátterében a Fidesz-generáció érése, valamint az MSZP-generáció megújulása áll, legalábbis a pártvezetés legmagasabb szintjén. Ezt követően, egészen napjainkig, az említett két politikai figura körül forog minden, mivel új generáció nem lépett a színre. Változás csupán 2024 tavaszán várható, amikor először egy új politikai önjelölt tűnik fel, majd ezt követően megalakul a Tisza Párt.

Ennek az egész jelenségnek ugyanis elsősorban nem az ad energiát, hogy az új párt mindenben a Fidesz kihívójaként lép fel. Hanem döntően az, hogy egy, a korábbitól teljesen elütő generációs mintázatot rajzol ki. Ha az átmenet mintázatát a demokrácia-diktatúra, az 1990-es évek végének mintázatát a konszenzuális versus többségi, végül napjaink mintázatát az illiberális versus liberális mintázat közötti kettéosztottság rajzolta ki, itt erről szó sincs. Ezzel az új párttal a nyugatosságnak egy egészen másfajta, pragmatikus, bizonyos értelemben a hollywoodi filmek "jó" versus "rossz" sémáját kirajzoló mintázat váltotta fel.

Ennek a frissen formálódó nemzedéknek - úgy tűnik - alig van kapcsolata a korábbi közbeszéddel, vagy más szavakkal: a demokrácia eddigi történetével. Ellenben sokkal inkább hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon egy újfajta megosztottság, amely, ahogy említettük, főként generációs jellegű.

S akkor szép fokozatosan bekúszott a magyar közéletbe egy külpolitikai megosztottság is. Ennek kiváltója a felszínen az orosz-ukrán háború. Azért a felszínen, mert sokkal könnyebb lenne ennek áthidalása, ha a szemben álló pozíciók e háborúhoz kapcsolódnának. Mert akkor viszonylag könnyű lenne áthidalni a megosztottságot. Egyszerűen csak abban kéne állást foglalni, ki az agresszor és ki a honvédő. Elvben egyébként meg is lenne itt a közeledés alapja, hiszen a magyar kormány jó néhányszor ítélte már el az oroszok háborúját, ha persze nem is olyan intenzitással, ami az ellenzéknek megfelelt volna. Ugyanígy viszont is: ha tett is az ellenzék a háború direkt, fegyveres támogatására vonatkozó kijelentéseket, azt azért a kormányoldalon se gondolják, hogy a teljes ellenzék háborúpárti.

És mégis, ez a megosztottság legalább olyan mély árkokat ás, mint a korábbiak. Mégpedig azért, mert a mélyén két, nagyjából összeegyeztethetetlen külpolitikai koncepció áll. A kormányoldal koncepciója az, hogy Magyarország egyszerre nyugatos és keletes ország. A legutóbbi idők fejleményeit leszámítva ez a szemléletmód korábban ilyen súllyal egyáltalán nem jelent meg. Orbán Viktor minapi, az Eurázsia konferencián elhangzott beszédében fejti ki talán először, hogy ő 2008-2009-ben értékelte át igazán a Nyugatról való korábbi gondolkodását, akkor, amikor rájött arra, hogy a Nyugat az akkori válságot már nem fogja tudni hatékonyan kezelni. Mindez még 2010-ben korántsem vált nyilvánvalóvá, de még a 2010-es évek végén sem. Ma mondhatjuk ki, hogy ezzel az állásfoglalásával a magyar kormány egy történelmi kérdést is beemel a radikális ellentétek sorába. A régi magyar politikának ugyanis markáns irány volt ez a kettős (nyugati és keleti) hagyomány.

Ezzel szemben a magyar ellenzék 2010 óta, sőt már a kormányzati időszaka alatt is, egyértelműen a nyugati értékek mellett foglalt állást. Azonban ezt a nyugatos identitást nem tudta átformálni olyan társadalmi programokká, melyek valódi hatást gyakorolnának. Más szóval, lemondott arról, hogy a nyugati orientáltságot konkrét, megvalósítható célokkal és víziókkal egészítse ki.

A helyzet tehát az, hogy a kormányoldal külpolitikai téren egyre határozottabb lépéseket tesz, míg az ellenzék reakciói egyre inkább erőtlennek tűnnek. Ez a harmadik kettéosztottság pedig csak tovább fokozza az első kettő feszültségét, és a megoldások keresését is rendkívül bonyolulttá teszi. Nyilvánvaló, hogy a nyugatosok és a "nyugatosak-keletesek" közötti párbeszéd legalább annyira kihívást jelent, mint az illiberálisok és liberális demokraták közötti ellentét kezelése.

A kulcskérdés az, hogy a másodikként említett generációs megosztottság vajon tovább erősíti-e az előző kettőt, vagy éppen ellenkezőleg, képes lesz-e azokat keresztülvágni. Ennek okán a három tényező közül a másodikat tartjuk a leglényegesebbnek. Az új generációk szerepe nem csupán abban áll, hogy a már létező mintákat megerősítsék, hanem abban is, hogy új utakat találjanak, és túllépjenek a múlt keretein. Persze felmerül a kérdés, hogy az a politikai figura és párt, amely az új generáció képviseletében lép színre, valóban képes lesz-e erre a váltásra. Jelenleg az esélyek nem tűnnek túl kedvezőnek, de ne feledjük el a meglepetések erejét sem.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője, ahol szakértői csapatával együtt a társadalmi igazságosság és politikai elemzés területén végez átfogó munkát.

A véleménycikkek nem mindig a szerkesztőség hivatalos álláspontját képviselik az Indexnél.