Konzumidomákká váltunk, ez vitathatatlan, és sajnos a gyerekeken csapódik le leginkább.

Byung-Chul Han, a kortárs filozófia és kultúrteória kiemelkedő alakja, úgy véli, hogy napjainkban egy posztnarratív időszakot tapasztalunk. Ebben a világban a hagyományos történetmesélés folyamata fokozatosan háttérbe szorul, és a mesék elvesztették régi varázsukat, valamint erejüket. Helyettük csupán hírek, adatok és információk áradatával találkozunk, amelyek nem formálják identitásunkat, csupán zűrzavart és bizonytalanságot okoznak a mindennapokban.

A narratív gondolkodás, amely magában foglalja az elbeszélések, mesék és legendák létrehozását és továbbadását, már évtizedek óta vonzza a pszichológusok és antropológusok figyelmét. A nyolcvanas években megjelent narratív pszichológia alapelvei szerint az identitásunk kialakulásának egyik kulcsfontosságú eleme a mesélés. A történetek, amelyeket egymásnak átadunk, nem csupán szórakoztatnak, hanem tapasztalatainkat, gondolatainkat és érzelmeinket is közvetítik, ezzel elősegítve a közösségi élmények megosztását és a csoportok megerősödését. Az elmesélt történetek révén nemcsak saját magunkat ismerjük meg jobban, hanem a másokkal való kapcsolódásunkat is mélyítjük.

A narratív gondolkodás gyökerei mélyen nyúlnak vissza a történelembe, és bájos lehetőségeket rejt magában, amelyek által mi magunk formáljuk meg saját valóságunkat. Ugyanakkor Byung-Chul Han, a dél-koreai kortárs kultúrteoretikus és filozófus, figyelmeztet arra, hogy a narráció ma soha nem látott válsággal néz szembe, amelynek forrása az internet világméretű hatása. E gondolatok a legújabb művében, a "Narráció válsága" című könyvben kerülnek részletes kifejtésre.

A digitális világ képernyője előtt ülő közönség nem alkot valódi közösséget; az Instagram-történetek pedig nem többek, mint felületes magamutogatás, ahogy Han is rámutat. A mai elbeszélés nem csupán a storytelling, hanem annak konzumverziója, a storyselling is egyre inkább teret hódít a közösségi médiában. Itt érzelmekkel fűszerezett termékek, vagy akár saját élményeink vizuálisan díszített formában jelennek meg. Azonban ezek a narratívák nem kínálnak valódi közösségi élményt, nem erősítik az identitást; csupán árucikké alakítják a történeteket – gondoljunk csak a reklámokra vagy a politikai ígéretekre. Hiszen a figyelemért folytatott harcban sokkal könnyebb az érzelmekre ható elbeszélésekkel operálni, mint racionális érvekkel.

Az okostelefonok világában a történetmesélés szinte lehetetlen küldetéssé válik. A gyors lájkok és a felületes koppintások csupán információcserét tesznek lehetővé, de nem engedik meg, hogy igazán elmélyedjünk a mesék világában. Kérdezem, miért is lenne szükségünk történetekre egy olyan világban, ahol az információ áradása elnyomja azokat, és nem hagy teret a valódi elbeszéléseknek? E hiányában azonban nem csupán a mesék tűnnek el; az empátia, amelyet ezek a történetek táplálnak és fejlesztenek, szintén elkezd kikopni belőlünk. Történetek nélkül elveszítjük azt a képességünket, hogy mások érzéseit és élményeit átéljük, ami elengedhetetlen a valódi kapcsolatokhoz.

Az igazság Han szerint az, hogy nem vagyunk a kommunikáció urai többé, posztolunk és posztolunk, mert így illik, de ezt a kommunikációt kívülről irányítja egy algoritmus, aminek nem vagyunk tudatában.

Az információk legnagyobb bűne abban rejlik, hogy darabkákra törik az időt, és ezzel elveszik annak tágasságát és mélységét, aminek következtében a boldogság is elszivárog. A boldogság nem csupán pillanatok sorozata; gyökerei a múltba nyúlnak, és abból táplálkozik, amit átéltünk. De mit érhetünk el igazán, ha folyamatosan rohanunk, ha a kommunikációnk felszínes és a közösségi média nyomása arra kényszerít, hogy megmutassuk, mennyire csodás az életünk, és hány nagyszerű kalandban veszünk részt nap mint nap? A valódi élmények mélysége és a tartalom hiánya között feszülő ellentét csak tovább mélyíti a hiányérzetet.

A Facebookon a boomerek pillanatfelvételeiket osztják meg, amelyek olyan gyorsan tűnnek el, mint a szél fújta falevelek, míg az Alfa, Y és Z generáció az Instagramon ragadja meg az élet apró örömeit. Han elmélete szerint ez a jelenség a phono sapiens megjelenését tükrözi, aki leváltotta a homo sapiens-t: folyamatosan gyors élményekre vadászik a rohanó időben, ám ezek mögött nem marad semmi tartós. Félelem keríti hatalmába az elmúlástól és az öregségtől, így a gyász helyett inkább a temetőben is előszeretettel készít szelfiket – a "funeral selfies" kategória már létező valóság. A gyászszertartások is csupán újabb élmények, kalandok, amelyek színesítik életünket – a szentség már rég elveszett.

Han nem csupán Walter Benjaminra, a XX. század elejének méltatlanul elfeledett zsenijére hivatkozik, aki már a digitális korszak előtt mélyen belemerült az információ természetének kutatásába, hanem Proust, az idő nagymestere is megjelenik a gondolataiban. Ezen kívül Sartre Undora is fontos szerepet játszik a diskurzusban. Már 1938-ban hangsúlyozza, hogy az elbeszélés ereje képes megváltani az embert. Az elmesélés folyamata ad értelmet az időnek, keretet teremtve a kezdet és a vég számára; nélküle az élet csupán események véletlenszerű halmaza, amelyek nem alkotnak valódi történetet.

Amikor az élet zajlik, mintha semmi különös nem történne... A háttér folyamatosan változik, emberek lépnek be és távoznak, ennyire redukálódik minden. Soha nem érződik igazán, hogy bármi is újra kezdődne...

A modernitás egzisztenciális válsága abból fakad, hogy az élet és az elbeszélés egyre távolabb kerülnek egymástól. Nem a létezés vagy nem létezés kérdése a lényeg, hanem az, hogy élni vagy inkább mesélni szeretnénk - ez a valódi dilemmánk. Az elbeszélés, amely hidat képez a múlt, a jelen és a jövő között, képes lenne legyőzni az idő múlásának kiszámíthatatlanságát.

Az undor főhőse, Roquentin a regény végén arra a következtetésre jut, ha ír egy könyvet, akkor értelmet adhat életének, legyőzheti a lét tényszerűségét és az undort.

Tedd egyedivé a szövegedet: Egy kicsiny történet keretein belül Peter Maar meséje is felcsendül, miközben Proust és Sartre idézetei mellett korunk elbeszélésképtelenségére hívja fel a figyelmet. Az ok? A világ varázsa fokozatosan eltűnt. A dolgok ugyan léteznek, de mintha némaságba burkolóztak volna; csupán információk és adatok maradtak, amelyek kiszorították a bűbájt. Csak a gyerekek őrzik még a varázslatok labirintusait, ám ha belépnek a digitális birodalomba, ők is csupán információvadászokká válnak, nem pedig mesés elbeszélések szőtteivé (minél később kapjanak telefont!).

És ha azt hinnénk, majd a filmek megmentenek szép meséikkel, nagyot tévedünk. Han szerint a streaming platformok "konzumbarmokká" tettek minket, és az ott darálható sorozatok távol állnak a "fokozott életveszélyt jelentő művészi formáktól" - finoman fogalmaz. Igen, ezek kevés kivételtől eltekintve (Száz év magány) nem mély, igazi mesék, céljuk a fogyasztóvá nevelés: függőséget okoznak, mert könnyen befalhatók, de katarzist, közösségi élményt, elgondolkodtatást ne várjunk tőlük.

Felmerül a kérdés, hogy vajon visszatalálhatunk-e még az elmesélések világához, és hogy a meséknek eljöhet-e még a fénykoruk?