Papp Sándor Zsigmond "Ha eloszlott a füst" című műve egy mélyen elgondolkodtató írás, amely az élet és a halál, a remény és a csalódás határvonalán egyensúlyozik. A történetben a főszereplő felfedezi, hogy a füst, amely egykor mindent eltakarott, végül el

Hát, itt a vég. Egy titkos ünnepséget rendeztem magamnak, mert a gép nem igazán mutatta a meghatódottság jeleit, az ápolók pedig csak diszkrét mosollyal fejezték ki jókívánságaikat. Ők inkább a közelgő hétvégére összpontosítottak, míg én megpróbáltam tágabb perspektívában szemlélni a dolgokat.

Hiszen most végre elérkeztünk ahhoz a pillanathoz... Igen, ott álltak a gyönyörűen dekorált teremben a tanácstalan szónokok, akiknek szavaik hirtelen elakadtak. Mert mindaz, ami most zajlott, csak januárra nyeri el valódi értelmét, amikor a füst lassan eloszlott, és a felperzselt tájakon ismét életjelek mutatkoznak, és végre van mit szemlélni. Addig pedig marad a statisztikai adatok tengerében való bámészkodás és a kincstári optimizmus varázsa.

A fáradtság, mint egy jól végzett munka utáni fáradság, csak éppen egy kicsit romantikusabb formában. Az acélkék izmok, ahogy kidomborodnak a szocreál testén, lenyűgöző látványt nyújtanak. Itt azonban nincs izom, és domborulat sem. Minden mondatomnak szüksége van két támasztékra, hogy el ne dőljenek már a születésük pillanatában. A gondolataim mellett Zénón teknőcei elszáguldanak, és nem csoda, hogy az elmúlt hét hét alatt nem tudtam olvasni. A szavak közötti távolságok túl naggyá nőttek, az elmém kétségbeesetten bolyongott ide-oda még egy kisebb bekezdésben is. Egy regény, ezt minden igazi olvasó tudja, több mint puszta bekezdések összessége. Egy jó regényben felépítjük magunkban a díszletet (még ha az a legvalóságosabb is), felöltöztetjük a szereplőket, és nem csupán azokat a jeleneteket "forgatjuk le", amiket a könyv megad. Megpróbálunk más irányba is csábítani őket, először csak játékból, majd már szenvedéllyel. Ki ne akarta volna megmenteni egy szereplőt a haláltól, a végzettől vagy egy rossz házasságtól? De a regény akkor jó igazán, ha a mentőexpedíció nem sikerül, ha Csingacsguk és Nemecsek mindig és örökre halott marad. Ilyenkor pedig kétszeresen is lehet sírni.

Most éppen nem találom a megfelelő ritmust a díszletépítéshez. Az írás még talán megy, hiszen ott a saját gondolataim alapján építkezem, és a kudarcaimat könnyen zsenialitásként tálalhatom. A regény kezdetén azonban minden egyes szó és mondat átformálható, a lehetőségek szinte végtelenek, amiért nehezen haladok az elején. A bizonytalanság, a választási lehetőségek tengerében úszkálva érzem magam. De ha már csak egy-két-három lehetséges végkifejletet felvázolok, hirtelen felgyorsul a tempó, és boldogan rohanok a cél felé – még ha az éppen egy szakadék is. Azokat a regényeket szeretem igazán írni, ahol a szereplőket az élet, a sors, vagy egy komisz házmester a saját határvonaluk szélére sodorja. Ezekben a pillanatokban kell dönteniük. Ki kell üríteniük a zsebeiket, és előre kell nézniük. A meredély szélén hamar nyilvánvalóvá válik, hogy képesek-e repülni, vagy végleg elnyeli őket a sors baljós öle.

Amúgy hallgatok, az arcomon egy titokzatos mosollyal, mint Buddha, csak éppen nem vagyok annyira telt. A szavak kiejtése fáj, mintha minden egyes mondat egy ingatag barlangban hangzana, ahol a következmények mindig ott leselkednek. Hol egy sztalaktit szakad le, hol a víz tör be a falakon. A családtagok mindig tartják a másfél lépésnyi távolságot, hol szigorúbban, hol lazábban, mivel az immunrendszerem a távolságtartásukkal demonstrálja jelenlétét. Soha nem vágytam sem család-, sem törzsfői szerepre, mégis, némán, diszkrét távolságot tartva mindenkivel, úgy érzem, sokkal könnyebben boldogulnék, mintha harcolnom kellene érte. A köszönés már-már királyi, de a többi gesztus rengeteg magyarázatot és morgást igényel. Bonyolult kérdésekkel pedig alig keresnek meg.

A többit megoldjuk egy kis humorral. A feleségem például, amikor az asztalnál olyan hangokat adok ki, mintha éppen egy torokrákos varázsló próbálna varázsigét mondani, mindig megjegyzi: "Így hangzik Voldemort a gyengélkedőn, miután elrontotta a legújabb átkát." Ez aztán sokat segít Dusinak, hogy ne érezze magát annyira kiszolgáltatottnak egy ijesztő helyzetben. Ha a velem történtek egy részét mesei színekbe öltöztetjük, a gyermeki fantázia hirtelen a legjobb szövetségesünkké válik: nem fokozza a rémületet, hanem éppen ellenkezőleg, oldja azt. Meg amúgy is: tényleg Voldemort kerülne kórházba? Biztos, hogy ez csak valami trükkös álcázás!

Egy dolog biztos: innen csak felfelé vezet az út, még ha egy apró gödör is akadályozza az előrehaladást. Legalábbis az orvos így próbálta elmagyarázni, amikor a kezeivel mutogatva érdeklődtem, hogy mi is vár rám a következő időszakban. A folyékony tápszer helyét hamarosan átveszi a pürés étkezés, majd később a darabos falatok, és úgy három-hat hét múlva végre az ízek is visszatérnek. Ekkor ismét értelmet nyer az evés, amelyet a tankönyvek csupán táplálkozásként emlegettek. Emlékszem, ez sokkal meglepőbb volt számomra, mint amikor a szexet csupán a szaporodás mechanizmusaként próbálták elmagyarázni. Bizonyos életkorban érdemes figyelmen kívül hagyni az ilyen tankönyvi megközelítéseket. Egyetlen bizsergő tavaszi nap elég volt ahhoz, hogy kamaszként sutba vágjuk a megszokott tudást és merjünk élni az élvezetekkel.

Hol íróként, hol a megvilágosodás útján lévő Buddhaként, hol pedig a sötét varázsló, Voldemort szerepében próbálom kikerülni azt a zsákutcát, ahonnan hivatalosan már elindultam. Keresem azt az énemet, akivé újra válhatok. Buddhának nem kell messze mennie, hogy újra kezdhesse az életét, hiszen a reinkarnációs körforgás része. Voldemort pedig a horcruxok segítségével próbálja megörökíteni magát, bár ez nem éppen az átalakulásról szól. Én azonban a történetek erejében hiszek; ezekben találom meg a menedékem, amikor elérkezik az idő. Addig is csak annyit kívánok: élni, élni könnyedén, minden pillanatban.