"Boldogsággal töltött el minket, ha az edző nem emelte fel a hangját, és nem kiabált ránk." - Cseh László legemlékezetesebb gondolatai a Penge podcastban.

Összeszedtük a legérdekesebb idézeteket Cseh Lászlótól, aki Szilágyi Áronnal és Kenyeres Andrással az önbizalomról (is) beszélgetett a Penge podcast új részében.

Cseh László, a hatszoros olimpiai érmes, világ- és Európa-bajnok úszó, a legújabb Penge podcast epizódjában, amelyben Szilágyi Áron olimpiai bajnok kardvívóval és Kenyeres András mentáltrénerrel beszélgettek, megosztotta gondolatait az önbizalomról. Elmesélte, hogy a verseny előtt egy héttel az edzője rákérdezett, "Jó leszel, menni fog?", amire ő magabiztosan azt felelte, hogy természetesen. Azonban ez a kérdés elindította benne a gondolatok áramlását, és felmerült benne a kétség, hogy vajon valóban felkészült-e. Bár ezek a kérdések amúgy is ott motoszkálnak az ember fejében, a külső megerősítés csak fokozza a nyomást, és nem segít a helyzeten.

Az úszóklasszis szerint egy edzőnek olyan biztosnak kell lennie saját magában és a tanítványában, hogy a versenyző ne is lássa rajta, hogy bármi baj történhet. Pozitív példaként Plagányi Zsoltot említette, aki olyan magabiztossággal vázolta fel a felkészülési tervet, amikor közösen kezdtek el dolgozni, mintha már öt olimpiai bajnokot kinevelt volna. "Azt éreztem rajta, hogy ő az edzőm, vakon hiszek benne, pedig akkor már majdnem 30 éves voltam" - mondta Cseh, aki Turi Györggyel kapcsolatban nem érezte ezt, a versenyeken különösen nem.

"A londoni olimpián világossá vált számomra, hogy bizonyos mértékű kétely lakozik bennem az egész helyzet kapcsán. Úgy vélem, az edző szerepe rendkívül fontos: az utolsó pillanatig hinnie kell a versenyzőjében, még akkor is, ha az edzések során némi kihagyás történt. Az edzőnek olyan magabiztossággal kell megjelennie, hogy a sportoló elhiggye, képes teljesíteni a kihívást. Ha az eredmény mégsem az elvárt, akkor fontos, hogy közösen átbeszéljék a felmerülő nehézségeket. Cseh szerint az sem segít, ha az edző túlzott elvárásokat támaszt az edzések során, mert ez a versenyzőben azt a érzést kelti, hogy nem képes a feladatok végrehajtására, ami pedig gátolja a sikerélmény megszerzését."

Az edzéseken olyan kemény kihívások elé állítottak minket, hogy már annak is örültünk, ha a tízből legalább hat szintidőt sikerült teljesítenünk, és az edző nem esett neki az ordibálásnak.

- meséli Cseh, aki a kevesebb néha több elvet vallja.

Szerinte az igazán komoly kihívás az, hogy sok edző hajlamos arra, hogy azt gondolja, mindent jobban tud másoknál, és amikor bármilyen tanácsot kap, azonnal elutasítja. „Amikor én elkezdtem nyitni, végül az volt a legnagyobb hiányérzetem, hogy a régi edzőm sosem mondta, hogy van valami igazság abban, amit én és a többi versenyző mondunk. Persze, nem várom el senkitől, hogy megváltozzon; az évek során rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen” – osztotta meg a korábbi úszó. Hozzátette, hogy a fiatalabb edzőknél azért vannak biztató példák is, mivel rajtuk érződik az elszántság, hogy folyamatosan fejlődjenek és tanuljanak.

"Michael Phelps első körben azért volt jobb nálam, mert tehetségesebb, másodszor viszont azért, mert gyorsabb is volt. Amikor odaértem a felnőtt mezőnybe és világbajnoki ezüstérmes lettem, Turi György nem azt vonta le következtetésképp, hogy gyorsulnom kell, hanem azt mondta, hogy többet kell edzeni. Nem sebességet, hanem állóképességet próbáltunk növelni. De hogy akarom a 400 méter vegyes utolsó, gyorsúszás részén lehagyni, ha alapesetben lassabban úszok nála?" - hangzott el a költői kérdés Csehtől.

Kenyeres András kifejtette, hogy gyakran találkozott azzal a kérdéssel, miszerint "lehetséges-e eredményeket elérni anélkül, hogy fizikailag bántalmaznánk a gyerekeket". Az úszás világában elismert klasszis hangsúlyozta, hogy a célok elérése nem igazolhatja a módszereket; egy sportolónak belülről kell éreznie a vágyat, hogy minden edzésen a legjobb teljesítményét nyújtsa. Kiemelte, hogy a lényeg az, hogy valaki miért jár edzésre: azért, mert a szülők elviszik, vagy azért, mert valóban szereti a sportágat és ambíciója, hogy a legjobbak közé tartozzon. "Vannak olyan kritikus pillanatok, amikor a kiabálás vagy a kényszerítés nem a megfelelő megoldás" - mondta Cseh, aki Plagányi Zsolt irányítása alatt megtanulta, hogy egy-egy edzés "kihagyása" után sokkal eredményesebben tud teljesíteni.

Szilágyi Áron egy érdekes történetet osztott meg, amely a vívás iránti elköteleződéséről szól. Tizenkét-tizenhárom évesen, már mint fiatal országos bajnok, komolyan fontolgatta, hogy felhagy a vívással, mivel az edzések számára rendkívül unalmasnak tűntek. Szerencsére azonban nem kellett sokáig gondolkodnia, hamarosan ráébredt, hogy a vívás az ő igazi szenvedélye, és innen kezdve újra felfedezte a sport iránti szeretetét.

Elmentem két kosárlabdaedzésre, kiderült, hogy a palánkot se találom el és két hét múlva ott voltam újra a vívóedzésen. Végigjártam a folyamatot, elkezdett hiányozni a vívás, rájöttem, hogy tényleg tehetséges vagyok, és ebbe kéne fektetni a munkát. Se édesanyám, édesapám, se az edző nem nyomta, magamtól jöttem rá, hogy hol a helyem

- emlékezett a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó.

Cseh László tapasztalatai az edzői hatásokkal kapcsolatban korántsem voltak olyan kedvezőek. Emlékszik egy időszakra, amikor sportágát szinte már csak a humor kedvéért űzte, hiszen rendre az utolsó helyeken végzett az edzéseken. "Bennem működött egyfajta belső védelem, amely megakadályozta, hogy teljesen kiégjek. Ez az időszak valamennyire megtört ugyan, de sosem engedtem meg, hogy teljesen átadjam magam ennek a negatív érzésnek."

Ennek ellenére abban az időszakban még nem akadt olyan alternatíva, amely jobbnak tűnt volna.

"2011 novemberében, a rövidpályás magyar bajnokságon nagyon összevesztem az edzőmmel, ott nagyon berágtam rá, szerintem akkor, a londoni olimpia előtt kellett volna edzőt váltanom.

Nem rendelkeztem elegendő bátorsággal ahhoz, hogy kifejezzem: ez így nem folytatódhat tovább.

- Az úszóklasszis felidézte, hogy már korábban is foglalkoztatta a gondolat, miszerint Plagányi Zsolttal folytatná a közös munkát. Ahhoz, hogy végül nemet mondhasson, egy szűk évtizednek kellett eltelnie.

"Nagyon nagy bátorság volt, amikor 2020 decemberében otthagytam a magyar bajnokságot. Addig azt tanultam, hogy minden versenyre oda kell állni, fel kell szívni magad és kiadni a maximumot. Életemben talán először éreztem azt, hogy nincs már annyi belső energiám, hogy összeszedjem magam a versenyre" - elevenítette fel Cseh László a történteket, aki 2007-ben, egy rosszul sikerült világbajnokság után vette először igénybe sportpszichológus segítségét, mert azt érezte, hogy riválisainak sikerei negatív hatással vannak az önbizalmára.

A közös munka olyan elképesztő eredményeket hozott, hogy a pekingi olimpián, a 200 méteres vegyes úszás döntőjében egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy a négyes pályán úszó Ryan Lochte megelőzhet. Pedig a hajrájuk igazán kemény küzdelmet hozott az ezüstéremért. "Belsőleg úgy éreztem, hogy jóval előttem van, de amikor visszanéztem a felvételt, akkor döbbentem rá, mennyire szoros volt a verseny. Olyan mentális állapotban voltam, hogy ez önbizalmat adott nekem."

Az önbizalmának bizonyára jót tett az olimpia előtti franciaországi verseny is, ahol remek úszással rukkolt elő. "Előtte kezdtünk el edzést váltani és előjött, hogy állóképességi edzésből hirtelen legyünk gyorsak. Jeleztem, hogy ez nem így működik, csettintésre nem leszek gyorsabb. Ezen egy kicsit összekaptunk az edzőmmel, egy hétig egyedül készültem, de a szövetségi kapitánytól kezdve mindenki sajtótájékoztatót akart tartani, hogy elúszott a pekingi olimpia, mert nem edzek" - emlékezett vissza Cseh, aki ezt követően Európa csúcsot úszott 400 vegyesen. A rövid pihenő jó hatással volt rá, közel került a csúcsformájához.

A többiek ezzel viccelődtek, hogy új edzőjük van, mert szembeszálltam az edzésmunkával és mégis jól úsztam.

A hatszoros olimpiai érmes úszó a továbbiakban is keresett fel sportpszichológust, ám a téma mélyebb boncolgatásával nem igazán foglalkozott. Úgy érezte, hogy belefáradt a kérdések tengerébe, és sokszor nehezen tudott szembenézni a kényelmetlen igazságokkal. "A riói olimpián sok minden múlott, mert azt hittem, hogy mentálisan stabil vagyok, de valójában nem így volt."

"Minden versenyen úgy léptem be a medencébe, hogy győzni akarok" - osztotta meg Cseh László, aki Michael Phelpset példaképként tiszteli. A legendás úszó iránti tisztelete nem csökkentette a győzni vágyát, hanem éppen ellenkezőleg: még inkább ösztönzött. "Soha nem úgy közelítettem a versenyekhez, hogy mellette állva esélytelennek érezném magam. Az ő jelenléte inkább inspirált, hogy a legjobbat hozzam ki magamból."

A londoni olimpia Cseh László számára igazi mentális megpróbáltatás volt. A 400 méteres vegyesúszásban, ahol a szám egyik legnagyobb favoritjának számított, sajnos elmaradt a döntőbe jutás – pont Michael Phelps zárta le előtte a versenyt, így a nyolcadik helyen végzett. A 200 méteres pillangóúszás sem hozta meg a várt eredményt, és a fináléba való bejutás itt is elmaradt. Azonban a nehéz pillanatok ellenére végül sikerült érmet szereznie, amellyel hazatérhetett.

Laposkúszásban haladtam az olimpiai faluban, mert mélyen legbelül azt éreztem, hogy a teljesítményem okán érdemes szégyenkezni. A 200 méteres pillangóúszás után érkezett el az igazi mélypont, amikor úgy tűnt, két lehetőség közül kell választanom: az első gépre ülök, és hazarepülök, vagy pedig elengedem az önmagam feletti aggodalmat, és bátran folytatom az utamat.

- mondta Cseh, aki az utolsó döntője előtti néhány napban "kiszenvedte magából a fájdalmat". "Már elértem a medence alját és onnan sikerült kicsit elrugaszkodnom."

Szilágyi Áronnal hasonló történt a párizsi olimpián, ahol a legjobb 32 között a kanadai Fares Arfa ellen búcsúzott egyéniben, majd néhány nappal később ezüstérmet nyert csapatban. "Emlékszem arra a pillanatra, amikor visszajöttem az életbe és fényt láttam az alagút végén. Másnap nem edzettünk, besötétített szoba, senki ne lásson. Ezt követően viszont Rabb Krisztiánnal vívtam két darab ötös asszót, megvertem 5-3, 5-2-re, és ekkor ugrott be, hogy basszus, én nem felejtettem el vívni. Nem az a gond, hogy nem tudom, melyik végén kell fogni a kardot, mentálisan nem voltam ott" - emlékezett vissza Szilágyi.