Átéltem a hatalmas spanyolországi áramszünetet: teljesen elszakadtam a külvilágtól – Helyszíni élménybeszámoló.

Ezt a jelet tedd a már meglévő Gmail-címedbe: lebuknak azok az oldalak, amik adatokat szivárogtatnak rólad

2025. április 28-án súlyos áramszünet sújtotta Spanyolország és Portugália jelentős területeit, továbbá Franciaország déli részein is érezhető volt a hatása. A leállás következtében milliók életét befolyásolta, a közlekedés, a telekommunikáció, valamint az alapvető szolgáltatások működése drámai zűrzavart szenvedett el.

Én épp egy Granada városától 14 kilométerre található, 500 fős falu egyik házában tartózkodtam, mikor "beütött az apokalipszis" és az élmény bizony tanulságos volt, több szempontból is.

Az április 28-ai nap nagyjából szokásosan indult az andalúziai Granada környékén. A barátnőm családjának házából dolgoztam távmunkában, csak én voltam otthon egyedül meg a család kutyusa. Az állat kicsit nyugtalanabb volt a szokásosnál. Idegesen nyöszörgött, föl-le rohangált a házban. Azt hittem, hogy csak egy kis mozgásra van szüksége, ezért játszottam vele, ám a zavartsága nem múlt el.

Dél környékén telefonáltam egy gyorsat, ám a hívás megszakadt, mielőtt leraktam volna. Ezzel egy időben a router aggasztó hangot adott ki, és észrevettem, hogy laptopom nem töltődik, illetve, hogy nincs internet.

Ajjaj. Reméltem, hogy csupán egy apró, helyi zűrzavar van, és hogy hamarosan minden helyrejön. Naiv gondolat volt, de sajnos tévedtem. Az órák tűntek el, miközben a percek lassan múlatták az időt, és a helyzet semmilyen módon nem változott. Se áram, se internet, térerő sem akadt, a mobilnetem teljesen süket volt, a telefonom pedig csak a vészhívást ismerte el. Nem tudtam jelezni a kollégáimnak, hogy nem csak sziesztázom, hanem totálisan el vagyok vágva a külvilágtól. Senkihez nem tudtam eljutni!

Kezdtem kicsit bepánikolni, idegesen köröztem a nappaliban, közben a routert figyeltem, de a problémát jelző piros fény csak rendíthetetlenül tovább villogott. A rohadt életbe, ilyen is csak velem történhet meg! Vajon csak a házat érinti a probléma, vagy az egész falut? Talán át kéne sétálni a két rivális helyi kiskocsma egyikébe a laptopommal, rendelni egy café con lechét és az ő wifijükről visszacsatlakozni a civilizációba.

Összeszedtem magam, és átsétáltam a szomszéd ház garázsához, ahol a barátnőm nagynénje és férje élnek. A kezdetleges spanyol tudásommal próbáltam kideríteni, hogy mi is a helyzet a titatol és titotol kapcsán. Kiderült, hogy a probléma az egész falut érinti: mindenhol elment az áram. Valamilyen szerelési munkálatok folyhatnak a közelben, valószínűleg ott vágtak át egy kábelt – sajnos, már többször is volt ilyen eset.

Bámulatos élmény. Hálás vagyok az információkért, majd lehangoltan visszasétálok a ház felé. Leülök a kutya mellé, közvetlenül a routerrel szemben, és szórakozottan simogatom az állat hátát, miközben a készüléket mélyen bámulom, de hiába. Néha ösztönösen a telefonom után nyúlok, de semmi izgalmas nem történik.

Csengetnek, és az ajtó mögött a barátnőm unokatestvére áll, aki a szomszédban lakik. Nagy örömmel mesélte, hogy sikerült felvennie a kapcsolatot a barátnőmmel, aki Granadában dolgozik egy nemzetközi cég irodájában. Sajnos a mobilnetje igencsak gyenge, és sokszor megszakad a kapcsolat. Azért jött át hozzám, hogy megnyugtasson, és hogy elmondja a legfrissebb híreket: egész Spanyolországban, Portugáliában és Franciaország egyes részein áramkimaradás történt.

A közlekedési lámpák elnémultak, és a bankkártyák is csendben maradtak, mintha egy titkos összeesküvés részei lennének. A vonatok megálltak, az emberek pedig a liftek fogságában rekedtek, míg a kórházak takarékos rendszerekkel próbálják átvészelni a zűrzavart. Az okok homályosak, és sokan kibertámadásról suttognak. Kint állunk a ház előtt, hitetlenkedve nézve a világunkat, amikor Tito váratlanul újra megjelenik a szomszédos garázsból, és a többiek is csatlakoznak hozzá. A harmadik világháború lehetősége felmerül a beszélgetésben, Tito pedig söröket osztogat, mint egy modern napközi vezetője. Közben kiteszi a rádiót a ház mellé, hogy mindenki értesüljön, ha valami új fejlemény történik. Az események sodrásában egy kis közösség keresi a válaszokat, és próbálja megőrizni a reményt.

Nehéz számomra befogadni a körülöttem zajló eseményeket. Elképesztő, hogy 2025-re olyan helyzet alakulhat ki, ahol egész európai országok áram nélkül maradnak. Ha csak Granada tartomány vagy Andalúzia szenvedne el ilyesmit, talán könnyebben el tudnám fogadni, de hogy az egész ország, sőt, a szomszédos államok is érintettek legyenek? Mi várhat ránk Magyarországon? Ez már a világvége jele?

Gondolkozom, mennyire büszkék vagyunk a modern élet vívmányaira, de aztán bekövetkezik egy ilyen helyzet, és hirtelen ráébredünk, mennyire kiszolgáltatottá váltunk az elektromosságnak és a technológiának. Az okostelefonunk, amely már szinte a testünk részévé vált, annyira hozzánk nőtt, hogy észrevétlenül is ránézünk, még akkor is, ha éppen nincs fontos dolgunk. Közhely, de úgy tűnik, létezni sem tudunk nélküle. Most, amikor megpróbálnék kapcsolatba lépni a szeretteimmel, a munkahelyemmel, vagy csak megnézni a legfrissebb híreket az áramszünet okairól, mindez lehetetlennek tűnik. Még a ChatGPT-től is tanácsot kérhetnék, hogy mit tegyek egy országos áramszünet esetén, de ezek a lehetőségek most eltűntek. A telefonom, amely korábban a világ minden sarkát elérhetővé tette számomra, most csupán egy egyszerű órává silányult, amely csak az időt mutatja.

Lassacskán megkezdik hazafelé az útjukat a ház lakói. A legtöbb irodában már elküldték a munkavállalókat, a város éttermei és bárjai zsúfolásig megteltek. Néhány helyen már lehet kártyával is fizetni, de sok üzletben még mindig a készpénz a főszereplő. A boltokban is megnövekedett a forgalom; a Covid tapasztalatai alapján a WC-papírok megúszták a rohamot, viszont egyes ásványvizes polcok kezdik elveszíteni a tartalmukat.

Kocsiba ülünk, es a völgyben található faluból elindulunk egy magasabb pont felé, mert egyes helyeken van egy kis térerő. Olyanok vagyunk, mint egy sivatagban eltévedt vándor, akit hajt néhány csepp víz ígérete. Egy benzinkút parkolójából aztán végre sikerül kommunikálni a családommal, megnyugtatom őket. A munkahelyemet is elérem. Közben a fejünk felett rendőrségi helikopterek húznak el. Már délután 5 felé jár az idő, úgy képzeltem, hogy vezető hír lesz az áramszünet, de egyesek ekkor még nem is hallottak róla Magyarországon.

Szeretném megosztani veletek, hogy hamarosan útra kelünk a benzinkútról, így ismét búcsút intek a civilizációnak. Amint lehetőségem lesz, jelentkezem nektek. Ahogy elhagyjuk a kutat, a telefonom jelzése pár perc múlva ismét eltűnik, mintha csak a világ vége felé haladnánk. Egy kisboltban gyertyákat is beszerzünk, hogy felkészülten vágjunk neki az útnak.

Most, hogy tudom, hogy a szeretteim jól vannak, kicsit nyugodtabb vagyok, de kicsit furcsán érzem magam. Egyszerre vagyok izgatott, mert valami kollektív, egyedülálló, egész országot érintő jelenség részese lehetek, de közben meg is vagyok ijedve, mert semmit nem tudok. Mi ez az egész? Valami nagyobb krízis kezdete? Mikor fog véget érni? Mi az oka? Ugye nem kell ellőnöm az összes szabadnapom a következő napokban? Ilyen kérdések cikáznak a fejemben, közben a rádióban bemondják, hogy az ország egyes északi részein visszatért az áram, a miniszterelnök hamarosan sajtótájékoztatót tart.

Ilyen különös, ambivalens hangulatban telnek a következő órák is. Észreveszek viszont magamon valami furcsát. Most, hogy nincs okom folyamatosan a telefonom nyomkodni, az üzeneteim, és e-mailjeim bújni, vagy az Instagramot görgetni, a gondolataim szabadabban áramolhatnak anélkül, hogy bármi elterelné a figyelmem. Kreatívabbnak es fókuszáltabbnak érzem magam. Jobban tudok befelé figyelni, mert nincs digitális zaj, ami megzavarna.

Ez a kötelező digitális szünet már egy fél nap leforgása alatt is hihetetlenül pozitív hatással volt a mentális jólétemre.

Szép lassan leereszkedik az este az andalúz tájra. Eddig a szomszédokkal beszélgettünk, most visszatértünk a házba, ahol már égnek a gyertyák. Azok fényénél vacsorázunk, aztán kimegyünk a teraszra.

A Sierra Elvira hegy mögött a nap utolsó aranysárga fényei lassan eltűnnek, és a sötétség szőnyege elkezd befedni mindent. A barátnőmmel a teraszon állva az égbolt csodáit figyeljük. Már sok helyről csodáltam az éjszakai látványt, még a legeldugottabb zugokban is, de a mostani csillagözön lenyűgözőbb, mint valaha. Eszembe jut, hogy talán így nézhetett ki az égbolt évszázadokkal ezelőtt, amikor még nem árnyékolta el semmi a csillagok ragyogását. Próbálom elraktározni magamban ezt a gyönyörű képet, hiszen könnyen lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ilyen varázslatos látványban van részem.

Arra gondolok, hogy ha nem ment volna el az áram, most épp a kivilágított nappaliban ülnénk, és valami hülye műsor menne a tévében, miközben a telómat nyomogatnám.

Figyelem az égbolt végtelenjét. Olyan csillagokat fedezek fel, melyek eddig ismeretlenek voltak számomra, és a távoli műholdak fénylő nyomait is figyelem, ahogy átszelik az univerzális ürességet. Tudom, hogy talán romantikusnak tűnik, de egy hullócsillag is átsiklik a látóteremben, mint egy álom, amely hirtelen megjelenik és eltűnik.