Történelmi változás küszöbén: a brit kétpártrendszer szétesésének lehetősége Az Egyesült Királyság politikai tája egy izgalmas és egyben aggasztó átalakulás előtt áll. A hagyományosan stabil kétpártrendszer, amely a Konzervatív és a Munkáspárt dominanciá

A lelki betegségek elterjedése olyan mértékeket ölt, mintha egy láthatatlan járvány söpörne végig a társadalmon. Vajon valóban a mentális zavarok száma nőtt meg, vagy csupán a normalitás határai szűkülnek?

A brit politikában az utóbbi hetek viharosan teltek: egy bevándorlásellenes megmozdulásból váratlanul százötvenezres tömegtüntetés lett Londonban; két, igen komoly befolyással bíró politikus pártolt át a Reform UK-hez; John Swinney skót első miniszter pedig bejelentette, hogy újabb függetlenedési népszavazást kezdeményez Skóciában. Ráadásul a két hagyományos kormányzó erő, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt jelenleg rendre 20, illetve 16 százalékon áll a közvélemény-kutatásokban, miközben a Reform UK országosan 31 százalékos támogatottsággal bír.

Ez mind arra utal, hogy a brit politikai táj jelentős változásokon megy keresztül, és valószínű, hogy soha többé nem tér vissza a korábbi formájához, amit megszoktunk.

Bár a két hagyományos kormányzó párt megelőzése váratlan fejlemény, a brit történelemben nem példa nélküli. Hasonló történt egy évszázaddal ezelőtt is. A 17. századi alkotmányos monarchia létrejöttétől az első világháborúig a politikát főként a whig (liberális) és a tory (konzervatív) kormányok váltakozása határozta meg. A világháború után a Liberálisok rövid idő alatt teljesen visszaszorultak, és a helyüket egy új politikai erő, a Munkáspárt vette át - amely tehát nem volt része sem a politikai elitnek, sem az addigi hatalmi berendezkedésnek. Azóta - immár több mint száz éve - a Munkáspárt és a Konzervatívok váltják egymást a kormányban. Most azonban jó eséllyel egy történelmi átalakulás tanúi vagyunk: a Reform UK akár át is veheti a Konzervatív Párt helyét a brit politikai rendszerben.

A munkanélküliség, a háború következményei és az infláció olyan súlyos dilemmák, amelyek napjainkban is feszültséget gerjesztenek az Egyesült Királyság társadalmi szövetében, akárcsak egy évszázaddal ezelőtt. A Nigel Farage által irányított Reform UK párt a középosztály érdekeit kívánja képviselni, hangsúlyozva, hogy politikai programja azokat a hangokat kívánja felerősíteni, akiket a jelenlegi rendszer figyelmen kívül hagy. A párt magát rendszerellenes mozgalomként pozicionálja, amely harcba száll a westminsteri és brüsszeli elit hatalma ellen. A Munkáspárt, a maga felemelkedésének hajnalán, szintén jelentős támogatást nyert a középosztálybeli munkavállalóktól, akik az első világháború idején kapták meg a választójogot, és lelkesedéssel csatlakoztak az elitellenes új politikai mozgalomhoz.

A nagyfokú kiábrándultság fő okait akkor és most sem csupán a válságok és a kihívások (pl. anno az első világháború, illetve ma a bevándorlás) nem megfelelő kezelése jelenti, hanem szimbolikus szereppel bíró botrányok is hozzájárulnak. Ilyen volt például David Lloyd George, a Liberálisok vezetőjének esete, aki 1922-ben belekeveredett egy pénzért lovagi címek adományozásával kapcsolatos botrányba, vagy újabban a konzervatív frakcióvezető-helyettes, Chris Pincher 2022-es szexuális zaklatási ügye, illetve a Partygate, amikor tory vezetők a Covid-korlátozások ellenére a Downing Streeten tartottak összejöveteleket. Bár az ilyen esetek politikai jelentősége kisebb, ám a közvéleményre komoly hatást gyakorolnak, és a kiábrándult szavazók számára egy párt erkölcsi romlásának a jelképévé válhatnak.

Néhány nappal ezelőtt Danny Kruger képviselő drámai nyilatkozatot tett, miszerint a Konzervatív Párt sorsa megpecsételődött, és az igazi konzervatívok számára a Reform UK jelenti a kiutat. Kruger, aki korábban David Cameron beszédírójaként és Boris Johnson politikai titkáraként tevékenykedett, jelentős tapasztalatot szerzett a választási kampányok világában. Az eddigi tory szellemi vezéreként számos politikai stratégia kidolgozásában részt vett, hiszen nemcsak filozófiai és morális mélységgel bír a valódi konzervativizmus terén, hanem ügyes politikai "intézőember" is. Alig egy nappal Kruger távozása után Maria Caulfield, a korábbi egészségügyi államtitkár is bejelentette, hogy elhagyja a Konzervatív Pártot, és Farage új politikai formációjához csatlakozik. Caulfield hangsúlyozta, hogy "ha valaki jobboldali értékekkel bíró konzervatív, akkor a jövője a Reformban rejlik."

Ez a dezertálási hullám alapvetően eltér a korábbi, megszokott átállásoktól: most olyan politikai személyiségek állnak Farage mögött, akik már jól ismert, jelentős politikai kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Ha visszatekintünk az 1910-es évekre, láthatjuk, hogy a liberális párt hasonló kihívásokkal nézett szembe belső feszültségeik miatt, amelyek legfőbb megnyilvánulása Herbert Henry Asquith és David Lloyd George híveinek éles ellentéte volt. Bár a pártok közötti törésvonalak válságos időszakokban nem számítanak ritkaságnak, az, ha ezek a feszültségek a választók számára is nyilvánvalóvá válnak, általában elpártoláshoz vezet, hiszen a szavazók hajlamosak büntetni a belső széthúzást.

A Reform UK, amely korábban a Brexit Párt nevet viselte, egyetlen ügy köré szerveződött protestpártként indult, mára azonban sikerült leráznia magáról ezt a kategóriát, és a Brexit után is népszerűnek maradnia. Ezt azáltal érte el, hogy a Brexittől független, fontos szakpolitikai területen is aktívan kifejti az álláspontját és alternatívát kínál a választóknak. Hasonlóképpen történt egy évszázaddal ezelőtt is: a Munkáspártot kezdetben kizárólag a fizikai munkások osztályalapú pártjának tekintették, de viszonylag gyorsan minden baloldali szavazó pártjaként szilárdította meg a szerepét.

Az egyetlen ügyre fókuszáló mozgalom országos párttá alakulása egy hosszú és összetett folyamat eredménye. Számtalan évvel ezelőtt a Munkáspárt először az ipari központokban és más településeken mutatta meg erejét, helyi választásokat nyerve, mielőtt 1923-ban a kormányzati hatalomra lépett. A Reform párt, bár a 2024-es parlamenti választásokon még nem aratott jelentős sikert, a 2025 tavaszi helyi választásokon már sokkal kedvezőbb eredményeket tudhatott magáénak: 677 tanácsi mandátummal zárt, míg a konzervatívok 319-et, a munkáspártiak pedig mindössze 98-at szereztek. A párttagság növekedése is figyelemre méltó, hiszen a Munkáspárt egykor főként szakszervezeti csatornákon keresztül bővítette tagjait, míg a Reform esetében ez a szám (240 000 fő) már meghaladta a Konzervatív pártét (123 000 fő). A helyi szintű jelentős sikerek és a dinamikusan növekvő tagság általában azt jelzi, hogy a közelgő parlamenti választások során országos szintű áttörés várható.

Ahhoz, hogy egy új politikai mozgalom legyőzze a hagyományosan társadalmilag beágyazott, évszázadok óta létező és stabil anyagi lábakon álló pártokat, szüksége van egy karizmatikus vezetőre, aki a szervezet arca, akit az emberek megjegyeznek és követnek. A Reform UK számára ezt a szerepet Nigel Farage tölti be: gyakran provokatív, de semmiképp sem unalmas személyiség, aki először a Brexitet tette a pártja zászlóshajó projektjévé, majd világos tervet fogalmazott meg az ország bevándorlási problémáinak a megoldására. Farage, akit egykor az Európai Parlament folyosóin felvett, félig-meddig tréfás videóiról ismertek, mára egészen az Ovális Irodáig jutott, ahol Donald Trumppal is találkozhatott nemrég.

A Munkáspárt felemelkedése idején egy különleges karizmatikus figura tűnt fel: Ramsay MacDonald, aki a párt vezetőjeként, majd az első munkáspárti kormány miniszterelnökeként tette le névjegyét. Hasonlóan ahhoz, ahogy Farage a politikai színtéren "kívülállóként" határozza meg magát, MacDonald is egy szegény munkáscsaládba született, mezőgazdasági munkás törvénytelen gyermekeként. Az őt körülvevő társadalom nem bízott benne, és "radikálisnak" bélyegezte, ahogyan manapság Farage-t is. Nem véletlen, hogy mindkettőjük sikerének kulcsa a koruk "radikális" nézeteinek képviselete volt, melyekkel képesek voltak áttörni a politikai konvenciók határait.

Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a brit politika alapjaiban átalakuljon, méghozzá a szemünk előtt. Az egyik lehetőség az, hogy a jól ismert kétpártrendszer megszűnik. A 2025. májusi helyhatósági választások után maga Nigel Farage is kijelentette, hogy az eredmény "a kétpártrendszer végét" jelzi. E forgatókönyv szerint a Reform tovább erősödik, de a Konzervatívoknak sikerül megtartaniuk néhány jobbközép szavazót (elsősorban vidéken). Az azonban kérdéses, hogy a Munkáspárt képes lesz-e megtartani a baloldali szavazókat (főként a városokban), vagy ők is elveszítik a táboruk egy részét - akik például a Jeremy Corbyn vezette új, baloldali Your Party (Az Ön Pártja) mögé állhatnak be. Ez a többpárti opció azonban csak akkor válhat valóra, ha a pártok szavazói bázisa földrajzilag koncentrálódik, nem pedig az egész Egyesült Királyságban szóródik szét. De még egy politikai dezintegrációs időszak után is a rendszer fokozatosan visszaerősödhet a két legnagyobb politikai erő által dominált struktúrává.

Egy másik forgatókönyv szerint a Reform magához vonzza a legtöbb jobboldali szavazót, és a Konzervatív Párt a belső megosztottság, az értékválság és a választói elégedetlenség következtében fokozatosan kispárttá zsugorodik. Keir Starmer munkáspárti miniszterelnök már kijelentette, hogy a Reform az ő "valódi ellenzékük".

Az Egyesült Királyságban a relatív többségi választási rendszert (first-past-the-post, FPTP) alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy minden választókerületben az nyeri el a mandátumot, aki a relatív többséget, azaz a legtöbb szavazatot szerzi (még ha az az összes voks felét sem éri el), a többi pártot pedig nem kompenzálják arányosan. Az FPTP általában kétpárti rendszert eredményez, mivel a választók stratégiai megfontolásból általában a győzelmi esélyekkel rendelkező nagyobb pártokra szavaznak, hogy a voksaik ne "vesszenek el"; de még ettől függetlenül is, az FPTP eredményei nem tükrözik a kispártok valódi népszerűségét - kivéve, ha a támogatottságuk egy adott körzetre koncentrálódik. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy még akkor is előfordulhat, hogy egy párt nem szerez helyet a parlamentben, ha minden választókerületben második helyezett lesz, épp csupán egy százalékkal lemaradva a győztestől.

Ebből adódóan egy kívülálló párt, mint például a Reform, számára kihívást jelent a két domináló párt versenyébe való belépés. Ugyanakkor, ha a támogatottsága kellően megnő ahhoz, hogy az egyik vezető politikai erővé válhasson, a rendszer valószínűleg megőrzi ezt a helyzetet a jövőben. Összefoglalva, ha a Reform sikerül elnyernie a jobboldali szavazók bizalmát és így kiemelkedő győzelmet arat a következő választások során, akkor komoly esélye nyílik arra, hogy véglegesen felváltsa a Konzervatívokat - ezzel pedig történelmi pillanatot teremthet.

A szerző a Magyar Külügyi Intézet operatív főigazgatói pozícióját tölti be.